Volt egy kislány. Szülei nem várták. Ha nehezen is született meg, egy bátor mosollyal köszöntötte a világot. A születési traumák nyomot hagytak benne. Nehezen kezdett el beszélni, bár megértett mindent. De a szó valahogy nem akart megszületni az ajkán.

Hároméves múlt mire volt bátorsága megszólalni. Egy kicsit mégis összekeverte a szavakat, vagy épp a mondat végét harapta el. A világot sem értette. Az iskola is nehéz volt. Bár szerette az irodalmat, de ha szerepelnie kellett nagyon lámpalázas lett. Szülei sem értették. Valahogy kilógott a családból. Nem mindig azt csinálta, amit mások mondtak. Nem szerette, ha korlátozzák, de gyerek volt, igyekezett szót fogadni. Testvére kitűnő tanuló volt, ő meg csak épp átbukdácsolt az általános iskolán. A továbbtanuláshoz is protekció kellett. De ő nem erről álmodott. Érezte, hogy a nevéből erő sugárzik és ő még oly messze van attól, hogy megértse saját sorsát.

De jött az ifjúság az első szerelemmel és az első írással. Kósza versek, kósza gondolatokkal. Egyetlen menedéke az írás lett. A toll mindig megértette, amit érez, amit gondol. Barátok is lettek egy életre. Itt leírhatott bármit és javíthatott, ha kellett. De a szó, az más. Arra oda kellett figyelnie. Az élet számára csak egy nagy kérdőjel volt. Nem értette a hazugságokat. Egyszer próbálkozott vele szülei előtt, de akkor is lebukott. Nem ment ez neki. Ezért is volt sok büntetése, mert őszinte volt meg egy kicsit rossz is, lány létére. A tekintete mindig elárulta. Így hát sok „miért” halmozódott fel lelkében és válaszra vártak. Nem voltak jó tanácsok csak annyi, hogy mit nem szabad, de hogy helyette mit lehet, azt senki nem mondta meg. Így hát ment a saját feje után. Sok fájó tapasztalás volt az életében. Mégis volt egy mosoly, ami mindent eltakart. Ez azért jó volt.

Majd férjhez ment. Azt hitte társra talált, de neki ez sem volt egyszerű. Jöttek a gyerekek és valahogy csak úgy elszaladt mellette az élet. Egyedül maradt.  Gyerekei felnőttek. A sors két jó barátot küldött az életébe, s visszatért az íráshoz. Mind több papír fogyott és ők megerősítették az önbizalmát. Mire nyugdíjba vonult megjelent az első könyve. Már nem éltek a szülei, de hálás szívvel gondolt rájuk. Hisz ha ők nem olyanok, akkor őt nem hajtotta volna az a belső vágy, hogy megmutassa a világnak mi van benne, és bebizonyítsa testvérének is, akinek kisiklott mégis az élete.

Kezében a könyv, amit hálás szívvel megköszön minden nap a barátainak. Ők hittek benne.  Lassan elszaladtak az évek, ő mégis teli tervekkel indult neki minden egyes napnak. Bár  a beszédére oda kellett figyelnie, de gyerekei és a barátok biztatása erőt adott neki.

Túl a hatvanon megkapott mindent, amit addig hiányolt az életéből. Az évek is szépen sorba álltak, s mint egy film pergett előtte. Már megértette sorsát, az életet. Keze alatt most is ott a papír, hogy leírhassa, amit már mások is százszor leírtak.

Az álmod sose add fel, mert az életed utolsó harmadába is adhat az ég olyan csodát, amit feladni készültél. Ha nincs álmod nincs miért élned.