Az emberi érték egyik jelentős fokmérője az őseihez való viszonya. Minden családban egy fiókban porosodnak megsárgult, régi írások és fényképek. Ezek mellett „élnek” a családi legendáriumok egy-egy kiemelkedő történésről – szavakban, életben tartva azt. Egy ilyet rajzoltam meg betűkkel. Hozzáteszem, ezekről a történésekről lehet véleményünk, de ítéletet nincs jogunk mondani! Ezért az írás címe: „Vállalom”. Ezt az írást eddig nem tettem közzé. de az itt olvasott bátor és nyílt önvallomások miatt a Nememind1 népének „kinyitom”.

Vállalom.

• augusztus 5.-én dél körül, egy kicsiny somogyi faluban, Osztopánban, nyári vihar készülődött. A feltámadó szél a dombon levő kastély felől kövér, sötét felhőket nyomott a falu fölé.

 A faluból a kastély felé vezető út melletti cselédházak egyikében a pitvarban Mária kihúzta a mosóteknő fadugóját, és az öblítővizet kiengedte egy vödörbe. Alacsony, vékonytermetű fiatalasszony volt, nehezen elcipelte az árokig, és kiöntötte a vizet. Sietve bement a házba, mert közben nagy cseppekben, a szél miatt szinte ferdén, ritkásan esni kezdett az eső.

 Odabent a konyhában a kiságyról nevetve nézett rá kétéves kislánya.  Kint nagyot dörgött, ezért mellé ült és mosolyogva nyugtatgatta.

 Távolról a szélzúgásban a kastély felől kocsizörgés közeledett. Már a hajtó biztatását is hallani lehetett. Mellettük állt meg a kocsi, kiabálást hallott, majd kivágódott az ajtó és Ferkó, az uraság kocsisa lépett be komor arccal, mögötte a szomszédasszony Kati.

• Mariska! Öltözz gyorsan, az uraság hívat. Hoztam a Katit, majd vigyáz a kislányra!

• Mi történt Ferkó? Miért kell mennem?

• Csak siess Mariska!

 Mária, cselédasszony lévén, nem kérdezett, átment a szobába és gyorsan átöltözött. Megsimogatta az ijedt kislánya arcát és a kocsis mellé ült a bakra. Kendőjét a szemerkélő eső gyorsan átáztatta, de észre sem vette. Szorítást érzett a mellében.

 A kocsi vasalt kerekei csikorogva fordultak a kastély felhajtójára. Leugrottak a bakról és bementek a nagy ajtón. Ferkó Mariska előtt a nagyszoba felé sietett. Kinyitotta az ajtót és előre engedte az asszonyt.

 A nagy asztal melletti széken két kezével a botjára támaszkodva az öreg uraság ült, előtte

az asztalon egy gyűrött papírlap. Lassan felállt és komor arccal a kis cselédasszonyra nézett.

• Gyere ide Mariska, nagy baj van.

 Az odalépő vállára tette a kezét és tompa hangon mondta.

• Jancsi, a férjed, az én belső inasom, fővadászom … fejbe lőtte magát.

 Mária elfehéredett, szemei tágra nyíltak. Kicsit meggörnyedt, két karját a mellére szorította. Nem szólt, nem könnyezett

• Írt búcsúlevelet is. Itt van, olvasd el.

 Az asszony nem mozdult, csak kicsit megrázta a fejét.

• Azt írja, hogy összeszerelmesedtek a fiam feleségével. Már több mint egy éve. Az el akarta vinni Bécsbe nélkületek. A Jani nem tudott választani… Megnézed Janit? Itt van a hálószobában…

 Mária megrázta lehajtott fejét, és szó nélkül kiment a szobából, a kastélyból. Ferkó utána sietett, hogy hazavigye, de az asszony kicsit görnyedten, kicsit imbolyogva, megállás nélkül ment hazafelé. Ferkó hazáig követte.

 Belépett a konyhába.

• Köszönöm Kati. Most menj…
• A kislány elaludt…

 Aztán kisietett.

 Mária fehérre szorított öklével az asztalra támaszkodott, lehunyta semmit-nem-látó szemeit, s a felgyűlt harag és fájdalom nyüszítő sírással szakadt fel a melléből.

 A kislány – aki később az Édesanyám lett – békésen aludt tovább.