Hiszem, hogy az érzelmeink testünk középpontjához illesztett iránytűk, melyek számos esetben pontosabb útmutatást adnak, mint a föld mágnesességét kihasználó szerkentyű, ami a vándort navigálja országhatárok, sivatagi dűnék között. Ha megtanulunk jól olvasni az érzelmeinkben egzaktabbak tudnak lenni a felkelő napnál, a szél irányánál, amíg azonban mindössze személyes akaratunkkal vagyunk elfoglalva, miközben őket megtapasztaljuk, úgy tűnhet, mintha ez a belső tájoló is jelet veszítene egyfolytában.
Átélted már, hogy volt bátorságod arra menni, amerre az érzelmeid sodortak, mégis folyton akadályokba ütköztél azon az úton?
Több elképzelés él a szabad akaratról, a sorsról, a véletlenekről és a döntéseink jogosultságáról, mint amennyit egy csokorba lenne lehetséges szedni. Talán a legtöbben már hallottunk ezekről, s talán – miközben életünket és annak eseményeit figyeltük – a saját véleményünk is kialakult már róluk.
De vajon tévedhetnek-e az érzéseink?
Vagy nem fognának mellé akkor, amikor felejthetetlenül szerelmesek leszünk valakibe, aki nem tudja ezt viszonozni, amikor tudjuk, hogy valakinek felül kéne tudnia emelkednie a duzzogásán, meg kéne bocsátania, de erre szemlátomást képtelen, amikor valaki  egyik pillanatról a másikra eltűnik az életünkből, ezzel nagy űrt hagyva maga után, amikor a szenvedélyünk valaminek a megtételére sarkall, amihez viszont nem kaptunk elég tehetséget, azon az úton pedig sosem kapunk elég szerencsét?
Sokszor merészség kell ahhoz is, hogy úgy egyáltalán meghalljuk, amit a belső hang súg. Ezek után pedig igazán nagy pimaszság, hogy az élet, mintha kiállna mögülünk, semmilyen támogatást nem ad, nem fog, amikor a mélybe zuhanunk a csalódottság miatt. Mégis magunkra lennénk hagyva, sorstalanul, úttalanul, emóciók dzsungelében, vagy a látszólagos eltévelyedéseinknek is nyomós oka van?

Személy szerint abban hiszek a leginkább – nem fanatikusan és eltántoríthatatlanul, de a legnagyobb eséllyel –, hogy ezen a síkon mindenki sorssal együtt lát napvilágot. Ez a bizonyos sors ott árulkodik a választott és kapott névben, a születési dátumban, a családban, a rokonságban, a körülményekben, az alsó és felső tagozatban átélt élményekben, a gyermekkor egészében, a legelső közeli ember halálában, az összes fellángolásban, szerelemben, barátságban, próbálkozásban, de még a későbbi iskolákban, választott szakmákban, tévedésekben, csalódásokban, kudarcokban,  diadalokban, mi több, még a betegségekben is.
Sorsunk végigkísér minket, és talán nincs is olyan perc életünk során, amikor ne minket kergetne. A földi síkon persze erre, hogy valami támogató hátszél, egy elrendelés, ott van minden történés mögött, elég nehéz ráérezni, hiszen sokszor lemondással, fájdalommal jár ez az istápolás. A történés pillanatában mi még rendszerint nem látjuk, hogy az élet elemei hova vezetnek bennünket. Megéljük és tovavergődjük magunkat a csalódásainkon, a fájdalmainkon, talán már éltünk annyit, hogy bízzunk abban is, hogy általuk egy új ösvényre fordul az életünk íve, de a negatív események gócpontjában, azok közepén, a legkevesebb esetben jut eszükbe, hogy hálát vagy köszönetet adjunk értük. Amikor éppen ránk szakad az élet, amikor éppen valami nagyon rosszat élünk, kinek van akkora hite, hogy legyen ereje hinni egy fensőbb gondviselésben, vagy merjen hinni abban, hogy az csak egy állomás, ami elengedhetetlen komponense egy kiteljesedett, gyönyörű látképű végállomásnak?
Kinek van akkora bölcsessége, mint annak a bizonyos mesternek, aki szerint „nincsen rossz vagy jó hír, csak hír van” ?
Kinek van minden körülmény között akkora rálátása minden titokra, hogy a nehézségekre, akadályokra, rossz hírekre, jó hírekre eszközként tekintsen, az eszközökre, mint magára az útra, az életre, mely legkevésbé való arra, hogy felcímkézzük, minősítsük ítéletekkel? Pontosabban, betolhatsz a jó-rossz fiókodba akármit, ha vállalod annak kockázatát, hogy valamivel később cserélgetheted, átpakolhatod az egész szobát. Így talán feleslegesen kezd ilyen irányú rendrakásba az, aki a hírt kvalifikálni meri. Súlyos időt pazarló foglalatosság ez, melyre embernek, halandónak, egónak mégis olyan nagy szüksége van. Különben csak lógna a levegőben leckék, feladatok, határok és korlátok nélkül. Az meg nem létezhet, hiszen a lélek már eleve zárt ezen a síkon; bőrünk, mellkasunk, ereink, vérpatakjaink, szívünk alatt kimutathatatlanul annyi minden szabja gátját, hogy már felsorolni is lehetetlen. Csoda, hogy egyáltalán nevet adtunk neki.

Büszke voltam magamra, amikor a harmincadik életévem környékén, egy negatív eseménysorozat kellős közepén, legelőször ki tudtam jelenteni, hogy nem baj, hogy megtörténik, bizonyára elvezet majd valahová, mint ahogyan eddig az életemben mindig így volt. A valahováról pedig tudjuk, hogy nincs örök álladóság a sötétségben, mint ahogyan a fényben, a boldog pillanatokban sem. Van az úgy, hogy semmi sem történik, amikor minden csendes, és van olyan, hogy beborul, meg olyan is, amikor kisüt a nap. És ez mindenki életében egységes. Ha nehezebb feladatot, körülményeket kapott, ha könnyebbet, akkor is.
A hitnek mérőfoka, hogy megmutatkozik-e akkor is, amikor nincs minden rendben.
Az igazán erős hit pontosan akkor képes nyugodt, higgadt – mi több, hálát adó – maradni, amikor látszólag az egész élet rádől. Ha a legmélyebb sötétség kellős közepén nem felejted el, hogy hamarosan lilává, narancssárgává, világossá keveredik az ég, akkor őrzöd a középpontot, az életerőt, akkor rálátsz ennek a síknak az egyensúlyozására, és szívből megkeseredni, ezek után, soha többé nem tudsz. Mert nincs hatalma többé a sötétségnek feletted. Egy eszköznek látod majd, egy periódusnak, ami a világosság megérkezéséhez szükséges.
Ehhez viszont, hogy valaki így legyen képes látni, túl látni ezen a kétpólusú síkon, tapasztalat, megfigyelés és sok-sok átélt élmény szükséges. Olyan események láncolata, melyekben törvényszerűen helyett kapott jó is, rossz is, de ha nem adódik rájuk alkalom, nem történik meg az sem, ami által az életünk végeredményképpen emelkedett.

Amennyiben viszont az érzelmeink iránytűként navigálnak bennünket egy életen keresztül, ha valóban cinkosai ennek a bizonyos láncolatnak, akkor miféle felsőbb gondviselés szédít, csábítgat, játszik, majd utasít el, csak hogy fejlesszen, előrébb lendítsen minket?
Hiszen nem lineárisan, nem egyértelműen mutatnak utat az érzelmeink. Hiába érzünk valamit, még az is nagy kihívás sokszor, hogy azt követni merjük, neki engedjünk, de amikor végül összeszedjük a bátorságunkat, és átadjuk magunkat neki, számos alkalommal falakba ütközünk.
Vajon miért nem úgy működünk, hogy ha követni merjük az érzéseinket, akkor azáltal már ki is van pipálva minden, boldogok leszünk? Miért ilyen komplex, poláris ez az egész, hogy sokszor a legmagasztosabb érzés hozza el számunkra a legnagyobb kudarcot és fordítva? Milyen iránytű az ilyen, mely tapasztalat, alapos figyelem, éberség hiányában könnyen el is téveszt, mintha megzavarodott volna, megzaboláz és hánykolódtat a zavaros iszapban?

Egyáltalán, hogy tévedhet el az, akinek sorsa van, és akinek szabad akarata van, annak hogy lehet sorsa?
Vajon akkor volt szabad akaratunk, amikor a leszületésünk előtt, az életünkben feltűnő embereket, körülményeket, személyiségünket választottuk, vagy szabad akaratunk még mindig van, mert szabadon eltévedhetünk, és eltéveszthetjük a sorsunkat is, ha nem gondozzuk megfelelően érzelmeink, ráérzéseink feletti koncentrációnkat?

Amíg mindenki született bizonyos személyiségjegyekkel, korlátokkal alaptermészetében, amíg mindenkire bizonyos hatásokat gyakorol a családja, a gyermekkora, a mód, ahogyan felnevelték, amíg gúzsba kötnek minket bizonyos bennünk és körülöttünk létező erők, addig az én felfogásom szerint, még az akaratunk sem lehet teljesen szabad.
Ha túlérzékenynek születtél, kívánhatsz felszínesebb, egyéjszakás kalandokat, egy olyan foglalatosságot, amely nem a dolgok velejéig hat, megmártózhatsz ezekben, ha nagy szenvedésekkel is járnak, de valószínűleg még csak áhítozni sem fogsz utánuk, mert nem így és nem ezekre lettél gyártva. Ha pedig „gyártva”, szánva, programozva (hívjuk akárhogyan) lettél valahogyan, valamilyen formába, valamiként, akkor feltehetőleg nem fogsz jellemeddel ellentétes dolgok után kíváncsiskodni. Akkor pedig, hogyan és miképpen is hívhatnánk ezt teljesen szabadnak?  

Eképpen a szabad akarat és az egyes sorsok is kicsit kényelmesebben értendők, mint ahogyan mi azokat emlegetni szoktuk.
Ha bármikor is mersz olyannyira kísérletezős kedvedben lenni, hogy a saját életedet úgymond kockára téve tedd próbára a háttér erőket, csak hogy dűlőre juss abban a kérdésben, gátját szabja-e valami a döntéseinknek, ha bármikor is mersz az érzelmeiddel pont ellentétes döntést hozni, ez fog történni: Semmi. Nem szakad le az ég, nem csap be a mennykő. A legtöbbször még csak jelek sem érkeznek, hogy fordulj vissza.
Ha a szíved velejéig jobbra húzol, kiteljesedettnek érzed az életed, a jellemed ha csak oda tekintesz, és úgy érzed, értelmet kap általa az egész születésed, majd ezek után mégis vagy olyan félkegyelmű, hogy balra mész, csak hogy megnézd, visszanavigál-e a sors, a mögötted húzódó láthatatlan, akkor azt fogod tapasztalni, hogy valóban bármerre mehetsz.
És nincs az az erő, ami visszarángat. Bármerre léphetsz azon az úton, amit látsz. Engedik.
Ha vállalod a döntésed következménye miatti hiányérzetet, ha vállalod a honvágyat a másik út iránt, az űrt, akkor nosza, tessék.
Simán legyalogolhatsz az utadról, ha hülye vagy.
Más kérdés, hogy eddigi észrevételeim alapján, több lehetséges útvonalon is eljuthatsz a sorsfeladatodhoz, az a láthatatlan erő, ami mögötted áll, rendszerint megbocsátja, nem csak azt, ha félelemből nem mered bevenni a számodra kijelölt utat, de még azt is, ha vagy olyan flúgos, hogy kísérleteket folytatsz a saját életeddel, csak hogy előcsalogasd ezt az erőt a csigaházából, a hátad mögül, akárhonnan is, csak hogy megmutatkozzon előtted, s magáról tanúbizonyságot adjon.
Ez a bizonyos erő nem áll ki mögüled, akármit is teszel. Ha te elrontottad, ő majd mindent megtesz, hogy újratervezzen. Talál neked egy másik utat, vág egy másik ösvényt, hogy ugyanoda juss. Az előbbiek tapasztalatait pedig a jellemfejlődésed szolgálatába állítja.

Más kérdés, hogy vajon csak hisszük-e, hogy letértünk az utunkról, vagy ez az erő folyamatosan egy lépéssel előttünk jár, és még azt is látta előre, hogy vele fogunk kísérletezni, így már az is a terv része volt, hogy elveszítettük egy bizonyos úttal együtt járó hozományainkat. Ennek a megválaszolására azonban minimum egy teljes élet kell. Nem elég még harminc évnyi tapasztalat.

Azonban csak nagyon kevesen keressük olyannyira a láthatatlanra vonatkozó válaszokat, hogy kísérletezésbe bocsájtkozzunk. Ez nagyon keveseket érint.
Az már annál többünket, hogy ha az érzelmeink iránytűk, akkor látszólag miért visznek minket rossz útra számos esetben.
Miért nem szeret minket mindig az, akit mi szeretünk, miért nem vesznek fel bennünket arra a szakra, abba az iskolába, ahová felvételiztünk, ha mindig pusztán arra kéne mennünk, amerre a szívünk navigál, miért nincs minduntalan sikerélményünk, amikor hallgatunk rá?
Gondoljunk bele, mennyivel lenne másabb a föld, ha ennyi lenne a titka a halandóságnak; legyen bátorságunk az érzelmeinket követni és boldogok leszünk.
A kezdeti gyors válasz erre a kérdésre, miszerint sokkal boldogabbak lennének az emberek, hamar kiegészül a következő kérdéssel: mit érne ugyan az a bátorság, ha a vége minduntalan gyors és biztos öröm lenne? Egy idő után már nem is hívnánk bátorságnak. Monoton és unalmas lenne a kiszámíthatóság.
Azért valljuk be, így sokkal izgalmasabb. Így, hogy kívánságai, érzelmei mindenkinek vannak, és ezek közül még azok sem teljesednek be mindig, melyek két félben egy időben és egy térben szinkronban vannak.
De vajon mennyire vannak összefüggésben az egyes érzelmeink a jellemfejlődésünkkel? Létezhet például, hogy egy adott korszakban azért nem éljük át a szerelmet, azért mondanak nekünk nemet, utasítanak vissza, mert a szerelem érzete teljessé tenne bennünket, belekényelmesednénk, és nem küzdenénk tovább egy másik célunkért, amire pedig születtünk?
Létezhet, hogy bizonyos embereket azért kell elveszítenünk, akik pedig elsöprő erővel hatottak ránk, mi pedig úgy érezzük, hogy mindennél nagyobb szükségünk lenne rájuk, hogy bizonyítsunk nekik egész életpályánkkal, hogy így is motiválódjunk, ne adjuk fel a harcot, hogy előre menjünk?
Van az úgy, hogy azért kerülünk a személyiségünkkel teljesen ellentétes környezetbe, hogy megerősítsük önmagunk centrumát, hogy még inkább kitartsunk a számunkra legmegfelelőbb környezet megtalálása mellett?

Amíg ennyire aprólékosan kidolgozott a pazarság a természetben, a világegyetemben, s ennek a pazarságnak – feltételezéseim szerint – még csak töredékét szemrevételeztük, addig életünk csalódásai, győzelmei, mérföldkövei, s még a jelentéktelennek tűnő elemei is, oly választékosan és a részleteket nélkülözhetetlenné téve épülnek egymásra, mint a pillangóhatás teret és időt áthidaló, sokszor paradoxon kártyavára. Ha az a gyűrött és hiányos kártyalap nem lenne a vár alján, ha kihúznánk onnan, összeomlana az egész. A korábban ráépülő színes, illatos és újszerű pakliból előszedett lapok ráájulnának az asztalra. Nem tartaná többé őket az a lap, amit mindenki selejtnek nézett.
Aki meri az érzelmeit követni, annak sem lesz lineáris egyértelműségben fakadó a boldogsága. Így sem, úgy sem lehet megkerülni veszteségeket, kudarcokat, csalódásokat.
Ha valakivel valóban tényleg csak ’minden jó’ történne, mint ahogyan sokszor búcsúzáskor azt kívánjuk, eltemethetné a jellemét. Megállna a fejlődésben, aztán pedig belesápadna az unalomba is.
Aki viszont mindig mindent megtesz, azért, amit éppen érez, az nem tévedhet nagyot. Minden érzést a velejéig meg kell élni, mert bizonyos, hogy az éppen aktuális is életünk kártyavárának egyik tartópillére. Ha selejt is.
Inkább csalódjak úgy, hogy mindent megtettem, mert annak van valami végzet szaga, mint csalódjak úgy, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna, mert annak csak gyávaság és fejletlenség szaga van.