Éltes állapot; amiért erős mégis minden idős embertársunk

Éltes állapot; amiért erős mégis minden idős embertársunk

Minden korszaknak megvan a saját erőpróbája. Gyermekkornak a titkok felgöngyölítése, kamaszkornak a zavarok leküzdése, fiatal felnőttkornak az eltévedés lehetősége, felnőttkornak az álmok beteljesítése, feladása, vagy elbukása. Időskornak pedig a halállal, a leginkább ismeretlennel, az ellentmondást nem tűrő elmúlással, az emberiség legnagyobb félelmével való szembenézés.
Hallottad már idős ember szájából ezt a mondatot: „Ne a korom miatt tisztelj! Az csak egy állapot!”? Én többektől is, számtalanszor.  Amikor ezt mondták nekem, rendszerint semmit sem tudtam válaszolni a döbbenet miatt.
Miért ne tisztelném az állapotát, amikor életúttól, személyes történettől függetlenül, abban a bizonyos állapotban biztosan benne van a gyermekkor daliás és fénylő pajkossága, az összes megfejtésre váró titok, a kamaszkor pezsdítő lelkesedése, lelohasztó eltévelyedései, burjánzó energiája, a felnőtt lét szürke szélmalomharca. Mindezek felett benne van a felülírhatatlan valóság arra vonatkozóan, hogy megvolt, vagy nem volt meg, de a pillanat elmúlt, és lassan az ÉN is elmúlik. És benne van az is, hogy farkasszemet nézek végre a legnagyobb misztériummal, azzal az egyetlen igazsággal, ami mindig is létezett, körülvett, segített így vagy úgy, amit sokszor érzékeltem, másszor tudomást sem vettem róla, és most mi, lassan, komótosan, de menthetetlenül egybeolvadunk.

Amiért erős minden idős ember

Világéletemben körbevettek nálam jóval idősebb emberek. Nem azért, mert tudatosan így alakítottam. Ez valamiféle szövetség lehetett a lelkem legtitkolózóbb angyalkáival. Arra irányuló együttműködés, hogy sokuk közülük gyermekükként tekintenek rám, s igen, nekem ők mindannyian valahol a szüleim, akik élettapasztalatából tanulok, akiknek történetére kíváncsi vagyok, akikkel szeretek együtt hallgatni, s akiket néhanapján én is beavatok féltve őrzött titkaimba.
Voltak közöttük olyanok, akiknek szelleme már majdnem elhasználódott, halandói énük elhalványult, és csak sokadjára hallották meg egyáltalán, amit mondok. És voltak nagyon sérülékenyek, könnyen könnyezésre fakaszthatók, és igazi gyermekkorukat élők; féltékenyek, szemtelenül odamondogatók, nagyon hangosak és nagyon halkszavúak is.
Egy állapotot éltek, mégis ezerféleképpen. Ahogyan az életet is kismillióféleképpen lehet élni, ahogyan életfeladatból is legalább annyi van, ahány földön testben zsizsegő lélek, annyifélék voltak ők is. És milliárdféleképpen élték meg időskorukat is.

Amiért erős minden idős embertársunk

Az ember élete utolsó szakaszaihoz érkezve fizikailag görnyed meg. Mint aki meghajol egész életműve, sorsfeladatának megélése, beteljesítése, elpazarlása, vagy éppen elbotlása előtt.
Az idős ember egyenes gerinccel hajlik meg az elkerülhetetlen előtt is. Ráhajlik, egyé válik utolsó szerepének még rá váró nehézségeivel. Tudja ugyan, hogy nem törvényszerűen, de azért nagy valószínűség szerint, egyik betegség a másik után éri majd el, hogy fizikai valója ráráncosodik, ráförmed, ráfonnyad, ráöregszik a lelkére; hogy a térben egyre ólmosabb, egyre körülményesebb lesz a helyzetváltoztatás. Felkészül, hogy egyre nehezebben veszi majd a levegőt, hogy látása elhomályosul, hogy fokozatosan adja vissza a kézzelfogható fizikai valóságát, a megfoghatatlan, láthatatlan lelki igazságoknak. Milliárdféleképpen meg lehet élni azt, ahogyan a földi életünk legutolsó szerepébe bújunk, és eljátsszuk mindezt.  És az, hogy ki miképpen műveli, a legizgalmasabb igaz történetek közé tartozik.
Az idős emberek fizikailag gyengék, erőtlenek, esetlenek, már képtelenek lépést tartani a világban zajló változásokkal, és mégis ők azok, akiket döcögve, lomhán, és sokszor nagyon vontatottan, már-már keservesen lassan, mindenféle apelláta nélkül belekényszerít a sors abba, hogy minden élő legnagyobb félelmével farkasszemet nézzenek. Lelkük átadja magát az elkerülhetetlennek; hol bizakodik, hol feladja még a bizakodást is, mert a remény, a hit, az elvárás nem sajátja. A lélek egyre inkább érez rá arra, hogy az egyetlen igazság számít őrá, s neki szinte felesleges számítania erre az igazságra. Ha számít rá, ha nem, a világegyetem az igazság részesévé, annak beavatottjává teszi nemsokára.

Amiért erős minden idős embertársunk

Köztünk élnek. Ők azok, akik már nyugdíjba vonultak, akiknek szabadidőt ad az élet, hogy még évekig gondolkozzanak, érezzenek, foglaljanak állást arról, miben hisznek, mit tettek volna másképpen, jó életet éltek-e, a saját életüket merték-e élni. Ők azok, akik már nem tudnak hátrafordulni, megtenni még dolgokat, hibáikkal több-kevésbé megbékéltek.  Hátuk mögött és előtt csupa megbánás, belenyugvás van.
Mindenhol találkozunk velük. A tömegközlekedési eszközökön, a piacokon, az ügyfélszolgálatokon, a járdán bandukolva. Némelyek egyedül bóklásznak, és sokakat közülük sorozatban érintett meg a halál szele. Sorozatban veszítették el igaz barátaikat, rokonaikat, szeretteiket, és a gyász, az elmúlás, az ebbe való kikényszerített beletörődés, a vég elfogadása nyomot hagyott tekinteteikben. Mások görnyedten kapaszkodnak egy hasonló „állapotú” ősz hajkoronájú szépkorúba. Régebbről eredő, vagy esetleg új keletű barátságot ápolnak, együtt élik meg utolsó állapotuk pillanatait.

Amiért erős minden idős embertársunk

Hallottál már ágyhoz kötött, magát önállóan ellátni már képtelen éltes embert szívből kacagni? Amikor egy éltes ember szívből hahotázik, abban benne van minden. Benne van, hogy most már meg merek halni, most már ki merem kacagni az életemet, az egót, ahogyan a személyes történetemhez ragaszkodik, az emberiséget, ahogyan az életet játssza, az óriási jelentőségűnek tűnő dolgokat, melyeknek mennyire nem is volt lényegük. Most már az egyetlen igazságra pihenek rá és annak adom át magam. Az egyetlen igazságnak, ami az én igazságom.

Amiért erős minden idős ember

Az éltes szó a legszebb, legkifejezőbb erre az állapotra. Benne van minden, amiért én tisztelem az idős embereket, mindet, kivétel nélkül. Benne van a tétlenség, a várakozás, az emberi sorsfeladat, a beteljesedés, a mulasztás, a vétkek és hibák. S benne vannak az örömteli pillanatok, a megelégedettség, a sikerek, a bátorság, a tettrekészség. Az éltes ember megtermett lélek. Megtermett utolsó szerepére, megtermett arra, hogy elhagyja testét, személyes történetét, életútját, szeretteit, ellenségeit, harcait, álmait. Megtermett arra, hogy szembenézzen a végső igazsággal.

Vélemény, hozzászólás?