Az írás kezdetén szeretném felhívni a Kedves Olvasók figyelmét, hogy mivel minden szó igaz, megtörtént érzéseket, problémát tár fel, így senkit nem szeretnék negatív irányba befolyásolni, ha hasonló helyzettel küzd! Tehát csak akkor olvasd tovább, ha lelkileg erősnek érzed magad és nem hat más nézete, hite egyes kérdésekben rád.

Kezdetét veszi lassan megint a pokoli hőség 2025 nyarán, amit hozzám hasonlóan sokan nehezen viselnek. Főként, ha a színek, a napfény, a hosszú nappali időszak és az emberek kedélyes nyaralási, kikapcsolódási élményeitől a falnak mész. Közel öt éve küzdök a depresszió egyre keményebb és eddig be nem vallott formája szerint, egyre rosszabb irányával. Mostanra elfogyasztva 5 pszichiátert, 1 pszichológust és pár alternatív nagy szakértőt. Elveszítve nullára az összes barátnak gondolt személyt, akikről 10-20-30 vagy több éven át vakon elhittem, hogy bármikor, bármiben számíthatnék rájuk. Az élet(?), a sors (?), a karma(?), vagy csak a kicseszés a fentiektől (?) egy pillanat alatt megmutatja a valóságot, ha ő ezt meg akarja tenni. Nagyon hamar eljuthatsz odáig, hogy szépen sorban kijelölgeted és letiltod azon személyeket, akik pár éve még az életed jelentős értelmét jelentették. Ugyanis elnémultak, ha őszinte voltam nem tudtak mit felelni, nem is igazán akartak, mert az túl megerőltető lenne, NINCS RÁ IDŐ. Vagyis, egyben tudok biztos és megfontolandó tanácsot adni az Olvasónak, ha valaki egyetlen egyszer is él feléd az említett mondattal, azonnal zárd ki az életedből. Ugyanis idő arra van, aki eléggé fontos arra, hogy tudj csak heti fél órát rászánni. Ez legyen egy alap és olyan jel, amit soha nem engedsz el. Én túl sokszor hittem el és törődtem bele, hogy nem csak a lista végére, de a fontossági sorrend közelébe se kerültem. Vagy a másik megszokott és jól megfigyelhető reakciójuk, hogy elmondod hogyan is érzed magad, ők meg egy szóval nem reagálnak az írásodra, a szavaidra, hanem csak rád ömlesztik a saját bajukat. Az ember vak, naiv, mert annyira szeretni, ragaszkodni szeretne azokhoz, akikről elhitte, hogy ők is így éreznek, hogy túl késő látja meg a valóságot. Jön egy kis probléma, amiben a kezed kéne fogni erősebben talán, mint korábban bármikor és nem megy nekik. Ha még egy-két ember kiesne a sorból, azt lehetne mondani, hogy érthető, nem mindenki viseli jól a kihívásokat, ha az tartós és súlyos érzelmihullámvölgyeket mozgat meg naponta többször is. De amikor szembesülsz azzal, hogy két hónapja nevet változtattál és egy embernek sem tűnt fel még ez sem, akkor az, nagyon szomorú tud lenni. Hiszen azt jelenti, hogy ennyire figyeltek oda rád és a szerepedre, a hangulatodra. Mindezt úgy, hogy tudják, hogy most nem csak futó szerelmi bánatról van szó, ami megtörte a lelked, hanem egy picikével erősebb a rád nehezedő teher súlya. A telefonig nem jutnak el, mert ahhoz már logika is, na meg némi törődés és szeretet sem ártana, hogy rájöjjenek, ha nem találnak a közösségi oldalon a régi formában és ezúttal nem tudnak elérni a saját sírásukkal, mint évtizedeken át folyamatosan, akkor ott megáll a tudomány. Nem akarnak felhívni, hogy él-e még? Felveszi-e? Ha igen, mit mond? És mi az, amit a szavak mögött valójában gondol? Gyanús, hogy nem kell szakértőnek lenned, hogy egy depressziósról tudd pontosan, hogy nem fog őszintén beszélni, ha nem érzi, hogy valóban érdekled. Ez már felelősség, meg aztán kit is érdekel őszintén?! Majd keresnek mást, aki meghallgatja őket, ha helyzet adódik náluk. Helyettesíthető vagy bármikor. Elég sok mindent le tudsz vonni egy ilyen helyzetből és nem, egy idő után nem a depresszív állapot láttatja ezt veled, mert ráfogják szépen a beszűkült látómódra, hogy így érzel….nem hülye lettél, hanem csak lelkileg zavarodtál meg, ezért látod a szembejövő valóságot. Tisztábban, mint eddig bármikor.

Egy évvel az első diagnózis felállítása után, megpróbáltam önmagam ellen fordulni. A módszert érthető okok miatt nem írnám le, mert nem célom ötleteket adni. Mint látjátok, ez sem sikerült. Akkor azt gondoltam, biztos oka van, majd ez után jön a fordulat. Nem jött. Ugyanolyan sz.r minden, sőt napról napra rosszabb. Minden reggel megkérdezem valami felsőbb erőtől, hogy ugye csak szivattok, hogy egy újabb napot kell túlélnem? De valamiért nem fejeződik be a kínlódás. Az olyan élmény volt, amit nem ismételnél meg újra, pokoli. Ezt azok kedvéért mondom el, hogy aki ilyen menekülési útvonalat tervez, hát ne tegye, még gondolatban se. A kínok kínját éled át és nem kapcsol ki a tudat, hogy ne fogd fel, hogy még ebben sem volt szerencséd. Na de…..ezen lépjünk is túl.

Mit teszel jelenleg a túlélésért? Én pillanatnyilag az összes rajtam kipróbált gyógyszert elutasítottam, mert már vagy a tízen valahányadikat akarták tesztelni rajtam, így megköszöntem a semmit. Egyedül egy nyugtató, amit rendszeresen kiír a doki, de azzal meg önmagában semmire nem jutok, csak jobban alszom. Mivel nappal nem szedem, mert nem engedem meg magamnak, ezt a luxust, így tiszta tudattal fogom fel, hogy mi zajlott le körülöttem az elmúlt évek alatt. Mindenkit jobbnak, másnak láttam, mint aki valójában. Ez olyan pofon az intuíciónak, a léleknek, hogy azt megint külön kell feldolgozni. Egyet tudok biztosra, hogy soha többé nem engedek közel senkit, mert egy kígyó hosszú évekig is mozdulatlanul tud melletted megbújni úgy, hogy majd mikor azt gondolod, hogy hozzá is érhetsz, hiszen nem bántott, hirtelen már támad és végez is a lelkeddel. Kihúztam a kamerát, a mikrofont, hogy még csak késztetést se érezzek bárkit is elérni. Nem mintha menne, vagy lenne választék. El is pakoltam őket, hogy kéznél se legyen egyik opció sem.  A telefon szinte csak vészhelyzeti szándékkal él, de amúgy szívem szerint, azt is kikapcsolnám. Közösségi oldalakra álnéven heti egyszer lépek be, hogy szembesülhessek a nulla üzenettel, ami minden alkalommal felér egy lelki öngyilkossággal, hogy na igen…ez a valóság. Újra és újra. Nem az, amivel ámítottak, hogy a barátod, a bizalmasod vagyok, nekem bármit, bármikor….vagy ezt lehet, hogy úgy értették, hogy akkor ne keress, ha neked arra szükséged lenne. Nem is számít már. De hogyan találjanak meg, ha új neved lett? Egy sms, egy telefon, egy e-mail, egy galambbal küldött levél? Bármi? Ami egy érző embernek ilyen esetben eszébe jutna, ha tényleg érdekelné a másik. Ezen van a hangsúly. Tényleg a bajban ismered csak meg…..Harag eleinte volt bennem, aztán felváltotta, hogy nem értem az egész folyamatot. Persze a dilidokik elmondták sorban ugyanazt, amit már kívülről tudtam, hogy egy átlagembertől nem lehet elvárni, hogy egy depressziós különböző kilengéseit kezeljék egy idő után….Egy idő után? Az első pár ember két hónap után már el is tűnt a ködben, a többi meg szépen fokozatosan. Utána jött a harmadik érzés, amiben magam okoltam, hogy én miért nem voltam anno ilyen „okos és lelketlen”, amikor én hallgattam évekig ugyanazt a lemezt tőlük, megértve, vigasztalva? Én miért nem mondtam, hogy nincs időm rád?! Persze már ez sem lényeges, nem változtat semmin. Maradt a videómegosztó, amit naponta reggel megnyitok, és visszatértem azokra a zenékre ösztönösen, nyugtató hatásként, amik fiatalkoromban mentek még kazettákról, cd-kről. Ezt is magam fejtettem meg, hogy ez azért van, mert akkor még nem fájt ennyi minden, mint egy ideje már. Ez még egy jó módszer lehet azoknak, akik megtörnek rövidebb-hosszabb időre. Visszaidézi azt a korszakot egy régi dallam, amikor még egész más terhekkel voltam tele, ami akkor nagynak tűnt, de a mostanihoz képest poénosnak hat. Azokat a régi sorozatokat nézem újra és újra, ahol jó gázsiért elhitetik a nézőkkel, hogy létezik barátság, kitartás, hűség. Mindig sírok még a poénos műsorokon is, mert tudom, hogy ezt csak eladják a vevőknek, de köze sincs a valósághoz. Csak egyszer készítenének valósághű barátságról szóló műsort, ami tényleg megmutatja, hogy amig bulizni, meg más baját kell hallgatni, addig működik, aztán, ha te kerülsz bajba, csend vált fel mindent és mindenkit. Indítottam egy videós csatornát, ahol rövid videókban próbáltam megosztani a fájdalmam, igyekezve némi tanácsot is belefogalmazva, hogy nehogy a felelősséget elvesztve, valaki rosszat hallja csak a szavakból. Az sem érdekelt senkit. Így azt is feladtam. Most  erre gondoltam, hogy utoljára ezen a platformon még nyomot hagynék magam mögött, ha esélyt kapok rá, és aztán nem beszélek többet erről. Semmi értelme. Ha öt évig nem hallott meg senki, pedig az üvöltés volt a világfelé, akkor innentől már a hangsúly, vagy a teljes csend is mindegy. Teljesen mindegy.

A rokonokkal is megszűnt a kapcsolat, igazából magyarázat nélkül, egyik pillanatról a másikra. A család meg már nem mond semmit. Beletörődtek, vagy belefáradtak, a fene se tudja. Nem, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy sötétített szoba és állandó sírás, lehangolt, panaszkodó állapot jellemez, amit tényleg nem lehet pár napnál tovább józanul viselni. Semmi ilyenről nincs szó, ezért is nem értem a kapott reakciókat. Ha lenne min, tudnék nevetni, beszélgetni másról is, más témáról, más gondjáról, de csak megosztottan most már. Nincs többé kihasználás, ezt a több év alatt nagyon megtanultam, hogy az az ember nem született meg, akinek újra engedjem a vérszívást. Új dokihoz már nem áll szándékomban fordulni, mert rájöttem a tapasztalatokból, hogy nekem nem az elmémmel van a baj, hanem a lelkemben szakadt meg valami és azt a bogyók nem fogják befoltozni. Ami segítene a szeretet, a figyelem, a kölcsönös tisztelet, törődés, a rendszeres kapcsolattartás. Jaaa, de ez nem írható fel receptre, így a felhő, amibe felküldenék neked a valódi gyógyírt a lelkedre, az minden nap borús, esős és eltakar minden fényt előled.

Végszóként, senkitől nem szeretném elvenni a reményt, hogy ki lehet ebből jönni, ha szerencsés vagy és csak egy ember igazi a környezetedben, akkor van esélyed. Attól, hogy nekem a kezelések nem voltak hatékonyak, ez se jelentse azt, hogy te nem próbálod meg a segítségkérést. Sosem tudhatod, hogy neked mi válik be. Egyszerűen csak szerettem volna elmesélni, hogy néha a szeretet olyan illúzióba képes elbújni sok-sok ideig, hogy már te magad is elhiszed, hogy létezhet, aztán, ha jön egy kis lejtő az életedbe, senki szerető keze nem lesz, hogy elkapjon, vagy felsegítsen. Akkor hidd el, hogy valaki barát, ha a könnyeidet is le meri törölni, nem csak tőled várja a simogatást.

Köszönöm a figyelmet!