Mennyi varázslatot tartogat számunkra az Anyaföld? Vajon a Teremtő maga, össze tudná számolni, ha lenne hozzá affinitása? Megszámolná csillagai, kis és nagybolygói, sarki fényei, szivárványai hányféleképpen tudják az emberi lelket mámorossá pacsmagolni?

Vajon ember rávehetné a Teremtőt, hogy tartsa ezeket számon, hogy amikor egyetlen egyén is szomorú ezen a földkerekségen, bármiféle kicsinyes emberi gyarlóság végett, az orra alá dörgölje, ő mennyi mindent adott számunkra azért, hogy a depressziót messzire űzze elménk zavaros óráiban?

Kéj és mámor. Ott úsznak a gépmadarak szárnyain, miközben emberek siklanak az égen, s nagyobbrészt talán feldereng szívükben az emlék magja.  Annak emléke, hogy nem is olyan régen, egy teljesen más halmazállapotban és mind a bölcseletekről, mind az univerzumról sokkal nagyobb tudással rendelkezvén, ott voltak többed magukkal valamennyi felhő felett. Talán a fekete lyukak gyomrában. Noha mégis ragyogóan tiszta és magától értetődő volt minden; látható és láthatatlan ebben a létezésben egy család.

Öröm és élvezet. A lagúnákban. Az üstökösök csóváiban. A napsugarak éltető ereiben. A cirógató szélben. A szomjoltó forrásokban. Egy-egy oázis adta mentsvárban.

Tömérdeknyi látható és látens segély a melankolikus szívfacsarodásra és mi, emberek, sokszor mégis olyannyira saját elménk és beszűkült tudatunk kelepcéjének csapdájában kámpicsorodunk, hogy észre sem vesszük az ezeknél talán még nagyobb adományokat.

Mert mit tud például egy mérges, felkorbácsolt tenger, ha odaállsz a partjához, ahol a hullámok még nem ragadnak el messzire? Ott állsz a méregfoga előtt a tátott szájú végtelennek, az habosan köpdösi magából összes felháborodását. Előtted a vad hullámok. Még messzebb a mogorva horizont. Hátad mögött az izgatottan felkavart homokvihar zsörtölődésének idegeiden táncoló hektikussága. Az egyik hátba szúr, a másik szemen köp.
Te pedig elcipelted az egódat egészen idáig. Ide a vihar salakot büfögő torkába.  Előtted a vad hullámok, mögötted a homokvihar. Kettő közt a keserű reményvesztettséged.
És megnyílik a tölcsér gondjaid hegyvidékének domborzatán.
A fékevesztett hullámok, mire lábaid elé érnek, csak gyöngyöző cseppecskék. A homokvihar is, csak atomnyi szemcsék formájában szemerkél bőrödön. Mire hozzád elérnek, minden szeretget. Egyik sem bánt.
S nem bántanak már a korábban nagy tragédiának tűnő dolgok; emberi kicsinyesség, Megalázottság és büszkeség. Szeretés és viszonzás. Adok és kapok. Uralod a vad hullámokat. Sőt, a művésze lettél e felkorbácsolódott kéjsóvárgásnak.

Minden eltörpül. Minden bajból kizsákmányolt a tenger, a homok. Az Anyatermészet. Minden gondtalan. Minden könnyed. Minden elmúlt. Minden orkán ellenére, a középpontban, és béke van.

Semmi nincs. És mégis itt van minden. Az összes eredet. Az összes értelem. Megannyi lenyűgözőség.