Hamar vesztett szerelem (Panni igaz története)

Hamar vesztett szerelem (Panni igaz története)

Olyan szépen indult, mint ahogyan még huszonévesen megálmodtam. Ismerkedés, találkozás, együttélés és persze szerelem!!!!!!!!!!!!

Nyár eleje volt és persze engem is bevonzott az internetes ismerkedés varázsa. Sokan sok okból jelentkeztek, de az az egy kérdés azonnal máshogy szólt a szívemhez.
Hol laksz és kit keresel? És valahogy éreztem: Téged.
Néhány levélváltás után napi szintre növekedett a facebookon való üzenetek sora, majd a telefonos beszélgetések következtek és végre eljött az a pillanat, amikor találkoztunk. Igaznak tűnt, legalább is akkor azt éreztem. Hittem abban, hogy ez a férfi tényleg akar engem, elfogad, és velem képzeli el az életét. És ezt a bolond szívet ebben a hitben az is megerősítette, amit ő mondott. Azt suttogta, amit hallani akartam.

Harmadik találkozás után olyan nagy örömmel ment haza! Megígérte, hogy ahogyan a munkája engedi, azonnal meglátogat minket.
Aztán hirtelen valami megváltozott.
Elmaradtak a reggeli köszöntések, a nappali beszélgetések. Kérdéseimre válaszok nem érkeztek, csak a néma csend fogadott. És az volt a legrosszabb, hogy azonnal magam kezdtem ostorozni. Sziporkáztak a kérdések: hol rontottam el? Mivel bántottam meg? Miért nem mondja meg az igazat? Válaszok viszont sokáig nem érkeztek.

És jött október elseje, az a szívet darabokra tépő nap, ami azt az üzenetet hozta, hogy “most hagyjuk, csak a gyerekemre tudok gondolni”. Nem volt előjele, nem volt hozzá magyarázat, csak annyi, hogy ” most nem”.
Persze arra a kérdésre, hogy akkor vége van-e vagy, hogy mikor folytathatjuk, ha folytathatjuk, már nem jött válasz. Több hetes önostorozás után kezdtem ráébredni arra, hogy egy csalóval állok szemben. Annyira hittem a sorsban, hogy nem vettem észre, valaki játszik velem. Valaki azt a bennem élő és a szerelem eljövetelében igazán hívő huszonéves kislányt csapta be. És így harmincon túl ismét nem tudom magam megvigasztalni, nem tudom a múltban ragadt szerelmes leányt összehozni a jelent megélő egyedülálló anyával.

Ma is látom magam sírni, olyan elesett vagyok! És ismét keresem a kérdésre a választ: ez is egy hamar vesztett szerelem volt? Ez is csak az én képzeletemben megélt “végre boldog leszek” érzés volt? Úgy sajnálom Pannikát, felnőtt fejjel ismét fájdalmat okoztam neki! Hogy fog így felnőni? Mikor fogok olyan társra találni, aki valóban engem akar? Miért jó az, ha érzésekkel játszunk? És miért kellett észrevétlenül belopni magad a szívembe?
Nyitott voltam, hosszú évek után azon az augusztusi napon először. Most, október végén, ismét darabokban  a szívem. Összetört, leginkább amiatt, mert magamban csalódtam, annyiszor mondtam magamnak, hogy nem létezik az a szerelem Pannika, nőjél fel Pannához!
De nem.

De milyen is a szerelem? Ma még azért bennem van a reménynek azon szilánkja, hogy valóban igazat mondott és tényleg családi okok miatt tart a mosolyszünet. Ha mégsem hazudott ez a sokat megélt szív? Ha az érzések, melyek eddig soha nem csaptak be, most is igazat sugallnak? Ha valóban ő az a férfi, akivel boldog lehetek, csak türelemmel ki kell várnom?
Te, aki elolvasod történetem és lehet megéltél már hasonlót, hogyan vélekedsz erről? Érdemes várni? Vagy egy újabb csalóval hozta össze a sors a szerelemre vágyó szívemet? Nem tudok még búcsút mondani, nem érzem a végét és a búcsút ő sem mondja.
Ez a történet is egy hamar elvesztett szerelem vagy egy valóban értékekkel bíró kapcsolat lesz. Még a jövő kérdése. A fájdalmam mély, de a remény még él.

Hamar vesztett szerelem

This Post Has 6 Comments

  1. Kedves Panni! Megéltem már hasonlót, pro és kontra. Az a tapasztalatom (nem csak saját, hanem a környezetemben is ezt látom), hogy aki tényleg a másikkal akar lenni, az megoldja, bármilyen más fontos dolgok is vannak az életében…. Aki kifogásokat gyárt, ahelyett, hogy elmondaná őszintén, hogy miért nem….az gyáva. Én is voltam már gyáva, abba csomagoltam saját magamnak, hogy nem akarom megbántani a másikat. … De aztán megtanultam, hogy nem lehet a másikban kérdőjeleket elültetni/hagyni….főleg nem reményt táplálni egy olyan fél mondattal, hogy MOST nem. Jönni fog olyan, aki körülményeit úgy igazítja majd, hogy Veled lehessen, mert Veled szeretne lenni. …a legváratlanabb pillanatban.

  2. Kétszer is elolvastam, de rájöttem, hogy egy öreg kopott varjúnak bárki is mesélhet a pillangók röptéről, úgysem érti meg.48 éve élek az első házasságomban, így aztán még hasonló dolgokat sem éltem át, megalapozatlanul kibickedni viszont nem akarok! Egy gondolat, ami végigkísért olvasás közben nagyon régi. Már 3000 évvel ezelőtt azt mondta a latin bölcsesség:”Quod volemus, audemus libenter!” – Amit akarunk, azt szívesen halljuk! Meg KELL tanulni, hogy a józan szövegértést nem írhatja felül a vágy!
    Biztos vagyok abban, hogy az Idő nevű főorvos Önöknek is megoldja a problémáit, csak ki kell várni – és tenni érte valamit! Egy másik „régiség” ugyanonnét: „Festina lente!” – Lassan siess!
    Szeretettel öleli Önöket és boldogságot kíván egy 75 éves öreg ember!

  3. Szia Panni!
    Szerintem tovább kell lépni. Sokáig küszködtem és is a nagy szerelmem emlékével, közbe rájöttem, hogy van a világon más. Nehéz, mert az érzés megmarad, az biztos, hogy nehéz. De ne engedd, hogy ez lehúzzon!

  4. Drága Panni!
    Nagyon szépen köszönöm a történeted! Úgy érzem, nagyon sokszor voltam egy kicsit Te. És szerintem nagyon sokan vannak jelenleg is olyan szituációban, mint amilyen a Tiéd. Talán mindannyian (egy pár kivétellel) keresztül megyünk ehhez hasonló úton, egészen addig, amíg révbe nem érünk. Vagy legalább is addig, amíg meg nem találjuk a hosszú ideig tartó boldogságunkat egy társ oldalán.
    Amikor az igazi társ elérkezik, csak is akkor tanul a múltból relevánsan az ember. Akkor lesz összehasonlítási alapja a kölcsönös vágyódás, vonzalom, értékrend, tettrekészség kontra kifogások, valami közbejött, eltűnök, nem magyarázom meg szituációkkal.
    A beteljesült szerelem az ember lételeme. Persze vigyázni kell, hogy a boldogság utáni vágyódás ne csapjon át társfüggőségbe, reményvesztettségbe. Hogy akkor is kerek egésznek érezzük magunkat, ha éppen nincs az oldalunkon egy társ. Szerintem, ha önmagunkat megerősítettük, ha kerek egészek vagyunk, ha élvezzük az életet és egy társ nélkül is ragyogunk, akkor sokkal nagyobb eséllyel találjuk meg azt a személyt, akivel kölcsönösen boldoggá tehetjük egymást.
    Nehéz persze talpra állni egy csalódás után, azután ha fáj. De az embernek szeretnie illik annyira magát (és a gyermekét) hogy megteszi.
    Még egy gondolat: Az az egyik legjobb a szerelemben, hogy arra ösztönzi az embert, hogy megtalálja a megoldásokat. Ez is lehet az igazi kapcsolódás egyik fokmérője. Mind a ketten egyforma mértékben törekedtek arra, hogy a megoldásokat és ne a kifogásokat találjátok meg?
    Amikor én azt érzem valakivel kapcsolatban, hogy ebben felborult az egyensúly, az egy visszajelzést ad számomra arról, hogy nem vele kell folytatnom az utamat.

  5. Kedves Panni!
    Én azt szoktam mondani, hogy a szerelem az élet legnagyobb ajándéka! Mindegy honnan jön, mindegy hogyan sül el! Mert maga az érzés csodálatos! Olyan jó elvarázsolva lenni! Ha csak egy kicsit is! Ha csak pár napig is! Mert akkor minden sokkal fényesebb! Minden élettelivé válik! Én már öreg csont vagyok, 53 éves. A napok szürkévé, egyformává válnak. Tudom, furcsa fiatalon elhinni, de mégis azt írom: nincs semmi rettenetesebb a szürkeségnél. Mivel én sem élek beteljesült szerelemben, meg kellett tanulnom a rajongást önmagamban megtalálni, felidézni és nap mint nap belevarázsolni az életembe. És igenis meg lehet csinálni! Mert a szerelem érzése Benned van, nem a másik személyében! És legyél nagyon büszke magadra, mert tudd meg, hogy erre egyáltalán nem képes ám mindenki! És a fájdalom is csodálatos! Mert ÉLET!
    Szóval én teljesen másképp látom a történeted: Nem áldozat vagy, hanem egy csodálatos lény, akinek óriási szíve van! Tudsz szeretni!!!!
    Ha egy csalóval hozott össze a sors, akkor bizony Ő szorul részvétre: hiszen nem tud szeretni. Rettenetes lehet. Ki tudja mennyit kell még bolyongania, mire pislákolni kezd benne a fény. Az nagyon-nagyon szomorú élet.
    Szóval legyél nagyon büszke a törött szárnyaidra! Azért vannak törött szárnyaid, mert repültél! És soha ne mondj le a repülésről! Hidd el, nincs szomorúbb, mint a sárban totyogni, s közben vágyódva az eget nézni!
    Szia: Sengah

  6. Drága Sengah!

    Most olvastam a soraidat, amit Panninak írtál…Kiszakadt a szívem a helyéről!
    Egy spirituális beállítottságú embernek talán nem szabadna ezeket a sorokat leírnia, mégis megteszem, mert ezt felfedezni újra és újra katarzis. És most kimondottan Neked írom:
    ÉN NEM TUDOM, HOGY TE KI VAGY, DE AZ BIZTOS, HOGY NAGYON SZERETLEK!
    Minden soroddal egyet értettem. Rég éltem át ekkora katarzist akárminek az olvasásakor! Megfogalmaztad azt, amit Szellő nem tudott…

Vélemény, hozzászólás?