A felejtés ára (Vándor)

A felejtés ára (Vándor)

Belegondoltál valaha, hogy a szeretet, mit egymás szívében támasztunk, a búcsúnál hova vész el? Hányszor képes az ember lapozni sorsának lapjai közt, mire olyan lapokhoz ér, mik tűzben égnek? Hányszor képes rothadó szívének új álmokat adni, s benne tiszta, hófehér vágyakat ébreszteni? Belegondoltál, mennyi karcot ejtünk egymás szívében, vérvörös betűket hagyva magunk után? Néha csak egy szót, néha egy nevet, néha egy napot, néha emlékek sokaságát. S benne, ott csillog a szeretet. Nem. Mégsem. Néha csak a pokol tükröződik vissza, a kínok, az égett hús szaga, a koronatövisek okozta fájdalom. S hordozzuk magunkkal. Hordozod magaddal, még van erőd. Még bele nem fáradsz az üldözésbe, még fel nem adod a múltad.

Tiszta, érintetlen, mint a frissen hullt hó a mezőn. Ártatlan, mint a hóban fekvő varjú csőréből kibuggyanó sötétvörös vér, melyet méreg itatott át. Ellentétes, mint a hófehér világban a fekete elmúlás. Belegondoltál, a búcsú pillanatában mi lesz a szeretettel? Mikor méreg itatja át az utolsó ölelést, s megváltozik az önzetlenség, vad önzőséggé. Oda lesz eltemetve az utolsó érintés, a vágy a csókra, a fulladásba. S  messzire ragadnak az álmok, bennük vajon mi kel majd életre? Látod majd a másik halálát, s érzed majd ahogy a méregtől fekete lesz a vére, s nem tehetsz majd már semmit. Nem tehetsz, mert nem akarsz. Nem tehetsz, mert azt a mérget nem távolítja el már semmi.

Egy papírcsónak szalad el előtted a kifolyóban. Hófehér papírból hajtogatták. Két gyermek egymással verseng a boldogabb pillanat megélésért. Csak a csónak sebes vágtáját látják. A tovarohanó elmúló boldog pillanatot. Apró kezükben megfér a gyengéd búcsú. Nekik még nem zengenek ódákat az éjféli ébrenlétek, nekik még kaland a tegnap, s ábránd a holnap. Elérhető ábránd. Egy megbeszélt időpont, egy kitalált játék, s a tegnap csak egy nappal több lesz.

A papírcsónak tovaszalad. Az egyetlen, aki látja, az te vagy. Az oldalára borul. Lassan maga alá mossák az apró hullámok. Szétbontják, s csillogó palásttal takarják be a hófehér lapot. Egy meggondolatlan felnőtt, sáros lábbal tiporja bele a pillanatot. A fehérség megtörik, sárossá válik az ígéret. Újra bele ég a pillanatba, hogy ami elkezdődik, az menthetetlenül véget is ér.

A vér egyé válik a tájjal, ahogy ajkadba mélyeszted fogaid. Feldagad pillanatok alatt, s ahogy a fájdalom az elmédbe hasít, megrázod magad. Történt már ilyen. Minden egyes felejtésnek ára volt. Megbűnhődtél minden bűnödért. A legnagyobbakért, s mindennapi gyalázatokért. Éjjel, álomtalanul a párnádba szorított arcoddal, gondolatban számolsz el önmagaddal. Már nincs kinek, már nincs hova leírni. Nincs hova feljegyezni. Csupán a lelkedbe. Egy újabb szegletébe, egy újabb lapjára, mit nem érintett bűzös leheletével a sátáni kín. Mit nem takartak el, oszló szárnyaikkal démonok. De közeleg a nap, s közeleg az óra, mikor a felejtésnek nagy ára lesz. Mikor nem hoz megnyugvást a szépre vasalt álarc, mikor láncoktól szabadulva már nem lesz szabad a lelked. Közeleg a pillanat, mikor véred adod egy emlék mentes holnapért, mikor örömmel öleled át, ki gyilkosod lesz, s benne fekete angyalod. Minden nappal egyre közelebb ér. S minden napban egy újabb emlék lesz fátyolossá. A napokat hónapoknak, a heteket éveknek érezvén. S lehet, csupán pár hét választja el, a mennyei örömet, a pokoli kínoktól, egy valami sosem fog változni. A hóba kisarjadó vér gyönyörű látványa, a búcsú fájdalmas valósága, az elengedés mérgezett érintése. S lesz szíved újra romlott, lelked fekete, éjfekete, benne haldokló holdfénnyel, s lesz szíved kemény, törhetetlen, s veszélyes annak, ki benned remél megnyugvást. Hogy mi a felejtés ára? Elefántcsonttoronyba zárt megtört lelkek sokasága. Mindig csak egyedül, mindig csak magányra ítélve azt, aki a bukottak útját választja.

Felvillan a közelben az éjszakai lámpa fénye. Sárgán fénnyel, halvány palástot terít rád. Felemeled fejed. Szemeid szárazok. Ajkadat feketére festi a rászáradt vér. Égkék szemedbe egy újabb titok int búcsút. Egy újabb ki nem mondott szó, s benne egy újabb kínzó, mámoros ölelés. Talán ott bukott el minden. Talán ott kezdődött minden. Már elfelejted hova is tartasz. Csak lépkedsz, egyenesen az útvesztő közepébe. Bele, a gondtalan, álomtalan, érzéketlen feledésbe.

Vélemény, hozzászólás?