Az voltam, ami vagy… (Haraszti László igaz története)

Az voltam, ami vagy… (Haraszti László igaz története)

Római sírfelirat: “Az voltam, ami vagy, az leszel ami vagyok!” Én csak az első felét vettem kölcsön a történetem címéhez.

Az voltam, ami vagy…

„Az voltam, ami vagy….”

2018.09.04. Pontosan ma két éve, hogy reggel 6 óra nyolc perckor egy stroke mintegy három másodperc alatt az életem szemétdombjára dobta 72 évemet. A bal karom teljesen, a bal lábam úgy nyolcvan százalékban lebénult. A jobb szemem látását teljesen elvesztettem. Az arcom és a szám izmait csak részben uralom. Új időszámítás kezdődött és megtanultam, mert meg kellett tanulnom féllábúként, félkezűként, félszeműként és időnként féleszűként élni mindennapjaimat. Talán furcsa, de a fő problémát nem a testi állapotom okozta, hanem ennek az állapotnak a mentális feldolgozása. ”Egyedül nem megy!” Így voltam én is. A mai napig a feleségem gondoz. Ez eddig is így volt, de nem ilyen mértékben! 48 éve ugyanis Ő a Társam, a Barátom, a kenyerespajtásom, a gyermekeim Anyja, az unokáim Nagyanyja, a barátnőm, a szeretőm és időnként az Anyám. Most rá támaszkodok majdnem mindenben, bár nagyrészt már önellátó lettem a lakásban.  Úgy érzem ide illik a hitvallásomból néhány sor:

„…Hiszek az őszben, a nyárban

a munkás egyszerű szavában

a tél első szűz havában

a tavasz lágy sóhajában.

A patakban is hiszek s a kézben

mely nem hagy veszni a vízesésben,

hiszek apám izzadt homlokában

anyám tűnődő halk szavában,

Hiszek a barátban, a társban

ki velem volt a hegyre felfutásban

ki most is velem lépdel lefele

kezemben benne van a keze

mely majd az út végén

szelíden tart a szakadék szélén…”   (Wolf)

Teljesen új dimenzióit ismertem meg az igazi barátságnak, az igazi segítőkészségnek az igazi rokoni kapcsolatoknak. Új, nagyon mély kapcsolatba kerültem jónéhány kedves, odaadó, fáradhatatlan kórházi dokival és még több nővérkével. Soha nem tartottam magamat szerencsétlennek, most sem tartom annak, mert aki annyit és olyan jóízűen nevet, mint én, az ezt nem mondhatja! Itthon is van két segítőm, egyikük egy nagyon kedves gondozónő, aki heti két alkalommal megfürdet, mert ez komoly fizikai munka és szakértelmet igényel, a Mama is elmúlt húsz éves, így nem bírja rendszeresen fizikailag, és egy gyógytornász, akitől nagyon sok önbizalmat tanultam és, ha azt mondja, hogy fel tudok mászni a falra, mert megtanít, akkor fenntartás nélkül elhiszem neki és már indulok is. Ráadásul nemcsak kiváló szakember, hanem egy csodálatosan szép fiatal nő.

Természetesen vannak rossz napjaim is, de már „előző” életemben megtanultam összeszorított foggal mosolyogni, és a Mama is mindig segít! (A Mama a feleségem!)

Talán ennyi dióhéjban az „évfordulón”! Ha valaki úgy érzi, hogy meg kellett volna említenem és kimaradt, attól elnézést kérek, tudja be a fél-eszemnek!

2018.09.08. Végigolvastam az évfordulós írásomat – különösen – a kommenteket, aztán erőt vett rajtam a már jól ismert déja vu érzés. Bizony életem során nagyon sokszor éreztem úgy, hogy nem én vagyok, akiről beszélnek.

Az emberek egy része egyszerűen nem tud különbséget tenni a civilizált viselkedés és az átlag valósága között. Évtizedeknek kellett eltelni, sok csalódással fűszerezve, mire megértettem az okát, és rájöttem, hogy gyermekkoromból ered. Nagyon jó szüleim és a falumbéli emberek úgy neveltek, tanítottak, hogy elsőre mindenki ember, ezért mindenkivel emberként kell beszélni – legalábbis kezdetben. Megtanultam, és igyekeztem így is tenni. Ma, ha újra kezdhetném, ugyanígy tennék, bár ma már tudom, hogy ezt sokan félreértik, és nem tudják a helyén kezelni. Gyakran volt ebből kisebb-nagyobb „súrlódásom” a vezetőimmel és a beosztottaimmal is. A vezetőim egy része a normális hangnemből azt hitte, hogy cseléd vagyok, pedig gyűlölöm az uralkodni akaró parancsnokokat, a beosztottaim egy része pedig az emberi hang miatt havernak gondolt.

Bizony-bizony egyáltalán nem vagyok angyal, mint ezt a kommentekből egy marslakó hihetné, és a hibáimból a feleségem teltházas előadásokat tarthatna az érdeklődőknek. Ugyanakkor, ahogy én elvárom mástól, hogy emberként kezeljen, és úgy is szóljon hozzám, ugyanúgy igyekszem én is embernek maradni a végsőkig.

2018.10.03. Egy másik írás elolvasása késztetett írásra. Talán sokaknak furcsa lehet, de alig foglalkoztat az eddigi életem értékelése. Sokkal inkább az a sok dolog, amit már biztosan nem tudok tenni, megélni, megcselekedni. Ez nem is lenne baj, de igencsak optimizmusromboló, pedig az is van még. Erősen szkeptikus vagyok az önértékelések valóságtartalmát illetően.  Megteszik azt mások helyettem – a gyermekeim, az unokáim, a rokonságom, a Barátaim, a barátaim és mindenki, aki ismert. Úgy érzem, nincs jelentősége annak, hogy abban a pillanatban, amikor átlépek a Másik Oldal tér/idő nélküli fekete gömbjébe, akkor hogyan gondolkodom az életemről vagy bármiről. Talán ebből adódik, hogy nem félek ettől az átlépéstől. Kérem, ezt ne értsétek félre! Egyáltalán nem vágyok rá, sőt kívánom, hogy még messze legyen, bár nagyon kíváncsi vagyok, de nem reszketéssel és félelemmel élem meg a napjaimat addig!

Az voltam, ami vagy

This Post Has 8 Comments

  1. Drága Laci bácsi!
    Sosem találkoztunk még személyesen, de a történeteid, a hozzászólásaid és a levélváltásaink alapján nyugodt szívvel jelentem ki, a lelked és a szíved nem csupán hatalmas és nemes, számomra Te kerek egész Vagy, már csak azért is, ahogyan ezt a nehéz állapotot viseled! A történetedet olvasva pedig még inkább tisztelem az írói vénádat, no meg azt, hogy aktívan velünk Vagy, amikor az időd engedi! Le az összes kalappal azelőtt, ahogyan az állapotodat kezeled, és utad összes segítőjének is egy óriási köszönetet küldök!

  2. Drága Laci bácsi !
    Régóta kísért egy olyan gondolat-fogalom, ami így szól: Hasznos tagja lenni a társadalomnak, vagy egy kisebb közösségnek. Szemlélem ki és hogyan teszi, sikeres-e vagy csak néhány ember tud róla…vagy éppen senki, vagyis csak Isten szeme látja.
    Mielőtt és miután rábukkantam erre az oldalra kíváncsi voltam arra, hogy ki, mi és hogyan fog rám hatni.
    Hozzám hasonló gondolkodású és érzékelésű embertársakat keresek küldetésem, vagy csak ”küldetéstudatom” teljesítéséhez. Laci bácsival kezdeményeznék egy tegeződő baráti állapotot. Bár valójában nincsenek barátaim, nem használom ezt a kifejezést, nem tartom őszintének, magam részéről. Vannak embertársaim, sorstársaim és… van néhány … de csak nagyon kevés fogadott testvérem. Ezt a titulust ma már nem kapja meg akárki tőlem mer’ugye az már mennybéli, örökkévaló fogalom.
    Na de mielőtt messzire kalandoznék a ” mezőben” megköszönöm Laci bácsinak azt a néhány írást amit eddig elolvastam és analizáltam. Beszélt… írt az egészségi állapotáról, környezetéről, megfigyelésekről. Ez nekem nagyon hasznos tanulmány, hála érte, ezáltal kerekedik majd az én történetem is. Laci bácsi legyen szép napod ! Köszönöm Neked és megnyilvánulásaidnak azt, hogy köztünk vagy!

  3. Drága V.Zoli!

    Most aztán kiváltképp hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ennyire hasonlóan érzünk Laci bácsit olvasva! Kicsit olyan érzésem volt, hogy amikor én írtam neki, nekem nem hitte el. Az érzéseidet nem köszönhetem meg (azt meg én nem szoktam) . Azt azonban nagyon köszönöm, hogy leültél és kiírtad magadból, amit érzel!

  4. Kedves “Ti”!
    Köszönöm a gondolataitokat! Hálából annyit tudok és akarok tenni, hogy továbbra is igyekszem láttatni életem egy-egy történését úgy, ahogy megéltem. Hátha valaki egy élethelyzetében fel tud használni belőle valamit!
    Lényeges! Köszönöm, hogy itt lehetek és érezhetem a szeretetet és biztatást. Az én állapotomban kimondhatatlanul szükség van arra, hogy tudjon adni az ember valakiknek valamit, hogy érezhessem, hogy nem vagyok felesleges, tehetetlen kolonc a többiek hátán! A régiek azt mondták: “Do, et das!”, vagyis “Adj, és kapsz!”

  5. Kedves Laci bácsi! 🙂 <3
    Különösen empatikus ember lévén , akkor is átérezném a helyzetét, ha nem mentem volna át én is a stroke minden lehetséges esetén. 3 volt , mindegyik más más területet érintett, így a beszéd, a mozgás, és a látás sérült nekem is. Mindből maradt valami maradandó, a 3. az utolsó, az viselt meg legjobban, mert ekkor már több mint 12 négyzet cm elhalt az agyamban, és a rövid távú memóriámmal voltak komoly gondok..
    De! Igaz 5 évet vártam rá, de nagyon sokat javultam! Visszatért a memóriám! 😀 Azt ajánlották, hogy ,,dolgoztassam” az agyam. Fejtsek keresztrejtvényt, sodukut, tornáztassam! Ezt tettem,és elkezdtem spanyolul tanulni is… Ezért úgy gondolom, hogy ezzel az életszemlélettel ,mellyel Laci bácsi rendelkezik, -és istenem, ahogy a feleségéről beszél,, , hogy egy személyben lássa bennünk egy férfi a barátot, a testvért, a szeretőt, stb. azt mi nők korosztálytól függetlenül örök életünkben vágyjuk… – hogy ír, hogy itt van közöttünk, nos ezzel jól ,,Kiüti” az agyát, és az újraélesztés után egyre jobban penge lesz!!! Ezt remélem, és tiszta szívből kívánom is! Erőt, kitartást, és Hitet kívánok még, és várom , nagyon várom következő sorait gondolatait , örökérvényű igazságait!
    Üdv! Ilona!

  6. Kedves Ilona!
    Köszönöm a gondolataidat! „Tátott szájjal” hüledezek, mert csoda számomra amit megtettél! Engem egy stroke is letepert és erősen megviselt hitemben, életkedvemben.
    Kívánok Neked továbbra is töretlen optimizmust, kitartást, türelmet és éltető környezetet!
    Kérlek, a jövőben tegezzél, ez így szokás ebben a csoportban. Az agytorna szükségességében teljesen igazad van, ezt a betegségemet jóval megelőzően észrevettem és van is megoldásom – valójában ez az egyik másságom.
    Tisztelettel és szeretettel ölellek!

  7. Kedves Laci bácsi!
    Nagyon szépen köszönöm, hogy megtisztelsz azzal, hogy tegezhetlek, amit egyébként nagyon szerettem volna, csak nem mertem… 🙂
    Nekem azért volt sokkal, de sokkal könnyebb dolgom ezekkel a stroke-okkal, mert az elsőt 35 évesen kaptam, amikor is még olyan lendülettel éljük az életét, hogy ,,elrohanunk” a betegség mellett… otthagyjuk, elhagyjuk, és vissza sem nézünk.. 😀 A 2.-t 5 év múlva, mikor is még mindig fiatalnak mondható az ember, na és a büszkeség is éltet, hogy milyen vagány dolog 2X is túlélni … 🙂 Persze főleg az egyszem, ámde legkedvesebb gyermekem miatt vagánykodtam legfőképp! Hogy ne féljen, ne is jusson eszébe, hogy ez milyen komoly betegség… A 3.-at már 47 évesen éltem át, és itt már eléggé megroggyantam.. pedig hol volt ez még a 72-höz?? Úgyhogy a csoda Te vagy Laci bácsi!! Ez nem vita tárgya 😀 És mintha ismernél, minden olyat kívántál nekem, ami megvan!! Optimista vagyok, nagyon kitartó, türelmes is, a környezetem /a tágabb ,mert sokat egyedül vagyok/, módfelett éltető! 🙂 Kedves szavaid nagyon köszönöm, hatalmas ölelésem küldöm én is! Áldás Rád, és családodra! <3

Vélemény, hozzászólás?