Nyár volt, kilencvenhét nyara. Simogat a napfény, a lágy szellő épp csak borzolja a hajat. A kismadarak már rég nem a párválasztással voltak elfoglalva. Feketerigó, csőrében nehezen kikutatott férgekkel, kukaccal a bozótos aljába érkezik. Már várja őt, egy nálánál picit nagyobbra nőtt gyermeke. Minden tökéletes egy újabb szép naphoz. Repülni már éppen csak tud, de szárnyai még túl gyengék. Csőre tövében sárga vonal, jelezvén pár hónapja még tolla sem volt. Eltűnik a tápláló kincs, a feneketlen torokban. A gyermek és a felnőt kor határán. A természet eme térválasztó láthatatlan kerítésén innen lévő kismadár, szárnyait remegtetve, panaszos hangon követelte anyjától, még, még, még! És a halálosan fáradt, de annál önfeláldozóbb szülők, önnön magukat nem kímélve mentek eleséget felkutatni.

A Mecseki erdő csendjét, felveri rendkívül öreg, mindenhol foltozott, de az annál kitartóbb Lada hangja. A túlterhelt motor zúgása, a síró, csikorgó kerekek feketén nyomot hagynak az íves kanyar teljes hosszában. Az ember alkotta gép minden porcikája, remeg a túlterheléstől. Lehet ez lesz az utolsó útja? Létezése harmincnegyedik évében, ezen a szép nyári napon fog végleg megtérni az enyészethez? Igen, nagyon valószínű. Gazdája óvja, javítgatja, szeretettel kezeli. De nem most! Most küldetése van. És ezt érezvén feláldozza rejtett tartalékjait. Folyamatosan villogó elakadásjelző és a kürt segélykérően visító hangja, felveri a nyugalom eme tengerét a hegy szívében. Az útról, folyamatosan húzódnak félre, engedve a haladását. Látják, érzékelik, nagy a baj.

Akkoriban telefonja, csak a kiváltságosoknak, vagy épp a szerencsésebbeknek volt. A társasházban, csak két lakónak. Egy nagyon idős néninek, és egy éppen csak a második X-et elhagyó leendő apának.

– A néni szólt, baj van fiam, gyere haza!

És az úgy ahogyan volt, koszosan, mocskosan tégla porosan, indult párjához. Amikor megérkezett, párja csak félig volt magánál, hasa görcsölt. Mentőt kellet volna hívni, de tudta jól, ide legalább fél óra. Órájára nézett, most van váltás a nem túl közeli, egyetlen mentőállomáson. Ismerte az ottani gépészeket, sofőröket. Jó emberek, de az organizációt nem ők végzik. Ott is volt felújítás, modernizálás, amiben részt vett ő is.  A váltás miatt nem fél, hanem háromnegyed óra! Nem az ő hibájuk, egyszerűen kevesen vannak. Döntött, a kórházat hívta és már kapta is fel párját. Könnyedén, hisz az építkezéseken félmázsás zsákokkal küzd.

A kórház előtt már várták a hordággyal. Unott képű betegszállítók és az épp kávézgató szülész főorvos. Megint egy leendő apuka, aki hisztériás rohamot kap, ha a párja egyet is tüsszent. Amikor megállt az igen öreg, láthatóan a poklot megjárta autó, még senki sem vette komolyan a helyzetet. Két ápoló óvatosan kiemelte a leányt az autóból, hordágyra fektetve. Tőlük alig pár méterre a kórház előtti padon, nővérkék nézték a kis, de már megszokott közjátékot. Az idősebbik rögtön felugrott, látva az ápolók reakcióját. Rutinja, tapasztalata, megérzése jelzett. Megállítva a fiatalembert.

–  Velem jönne kérem?  A kollégák hadd végezzék a dolgukat!

A szülész főorvos, hordágyra fektetés közben fejben már a diagnózison dolgozott, és kávéja a kukában landolt. Az ámokfutót a kapuig követő rendőrautóban ülők embersége győzött. Látva a sietős, kapkodó reakcióját a személyzetnek, tolatni kezdett és elment.

Kopott folyosó, pereg a vakolat innen-onnan is. Fertőtlenítő szag, elmúlt korok bűzével keveredve, ez a gyomorforgatóan áporodott aroma, odor egyvelege jelezte, vagyok, létezem. Elnyelve tompa homályával és a mesterséges világitás halott sárga fényével a reményt. Percek, órák teltek, évszázadoknak tűnve. Nyílik a legalább százéves, repedezett, fehérre festett, de sokadik próbálkozás után is megsárgult színeket birtokló faajtó.
–  A műtét sikerült, a felesége túlélte. Fel fog épülni.

Majd kis szünet után…

–  Vállalhat még gyermekeket. Ez azt jelenti?

– Sajnálom, az ikreket nem tudtuk megmenteni. Választanom kellet. Ők, vagy az anya élete. Méhen kívüli terhesség.

Igazából nem értem, hogy nem vették észre, de a többit már nem hallottam.  Tompa fásultság vett erőt rajtam, fejemet lehajtva könnyezni kezdtem. Nem volt orvosunk. Nem volt miből fogadjunk orvost. Egyik medikustól dobálták feleségem a másikig. Én öltem meg őket!

Ez soha többet elő nem fordulhat! Két év múlva megvolt az első vállalkozásom. Majd saját cégem, aztán a következő. Majd újabb. Három év múlva megvettük a lakást, amiben éltünk. Napi tizenhat, tizennyolc órákat dolgoztam, heti hét nap. Napi négyszáz kiló frissen vágott csirkét adtam el. A város legnagyobb százforintos boltját nyitottam, hogy nejemnek legyen fix munkahelye.