A depresszió kistestvére a függőség kialakulása. Ott kezdődik az igazi baj, amikor egy szertől tesszük függővé a napjainkat, a hangulatunkat, az életünket. Ostoba módon a test megtanulja, hogy szüksége van egy plusz kiegészítőre, ami felemeli, átöleli, elaltatja. Csakhogy ez a szer ki is csinálja a testet, nem jótékony szerető. Remegünk, amikor a plusz töltet fogyni kezd, a gondolatainkat leláncolja, hogy nincs gyógyszerünk, s csak ez körül forog minden. Nem tudunk a beszélgetésekre fókuszálni, a munkánk egyre silányabbá válik. Tönkre tesz mindent, és mégis olyan jó az az állapot, amikor a szánkba tesszük, és elborítja a lényünket a csodás eufória. Olyankor nem gondolunk arra, hogy ez rossz, ez függőséget okoz. Olyankor csupán átéljük a nyugalmat, a lebegést. Ezt kívülállók nem értik meg, mert nem kerültek a közelébe a „csodának”.  Ők erősebbek, mint mi vagyunk, de ebben a pillanatban ez sem fontos. Az átélt öröm, a belső csend sokkal erősebb, mint a vádló kiáltásunk. Javasolnak elvonót, de te tudod, hogy ezt nem  szeretnéd, lemondani egy ilyen különleges érzésről, vétek lenne. Józan pillanataidban rácáfolsz a szer hatásaira, de amíg veled van, addig ő a legjobb barátod. Könnyen a csapdába maradhatunk, ha nem halljuk meg a külvilág sikolyát. De ahhoz már nagyon mélyre kell hatnia a hangnak, hogy elkezdjük érezni a rossz oldalát a társunknak. Hiszen a magányos pillanatokban egyedül ő volt velünk, mint ahogy a könnyeinket is felszárította a minden mindegy érzés. Miért rossz akkor ez? Miért akarnak elszakítani tőle? A függőség, legyen az bármilyen irányú, egyszer végzetes nyomot hagy benned. Nem marad büntetlenül egyetlen szem gyógyszer sem. Többé nem lesz a barátod, hanem örökre szóló ellenség, akitől nem szabadulsz többé. Évekbe telhet, mire nem gondolsz úgy rá, hogy csak vele teljes az életed.