Üdvözöllek Júdás! (Aruco igaz történeteken alapuló novellája)

Üdvözöllek Júdás!  (Aruco igaz történeteken alapuló novellája)

Talán akkor kezdődött minden, amikor megszülettem. Nem, nem mikor sokadszorra felsírtam, és új reményt hoztam, hanem mikor a lelkem megszületett. Rég, mikor az első piramisok keletkeztek, mikor az emberi civilizációt tanítók kísérték útjukon. A történetem onnan indult el. Hány életen át kísértem, és vágyakoztam, hányszor mondtam le, és engedtem el végül, akinek a kezét fogni akartam! Sem én, se te, nem tudjuk megszámolni, de az élet, mely hív, már megvénült bennem.

A csodás, mindent megváltoztató pillanat vajon mikor kapott szárnyra. Két éve? Talán tíz? Vagy mikor számkivetett lettem, mert a tudás melyet hordozok szívemben, eltérített a normálistól. Ragaszkodtam hozzád éveken át, s végül kiderült, hogy mindvégig csak érzelmeid rabja voltam.

És lépdeltem újra: lettem melletted szőke szerető, testvér áruló, s maradtam újra egymagamban.

Hallom még a szárnyak suhogását, látom magam előtt a hulló faleveleket, és emlékszem rád, kinek mára csak egy rossz emlék maradtam. Hisz lépdeltünk, kéz a kézben, felsírtunk villámló esőben, és fogtuk egymás kezét holtak hajnalán. De ahogy a naplementébe vörösre festettük az eget, a sötétség oly gyorsan jött újra el.

S mindig ismerve lettem újra mostoha, mert szívem bezárt, s neked nem nyílt ki már soha. S ahogy futottam el tőled, évek múltán láttam, hogy benned magamra lelve veszítek.

Minő boldogság, ha az ember szeret, talán ez lett a végzeted! Egy árulót szeretned nem lehet, s kerested újra a boldogságot, s hajnalból éjszakába apró lábakon szöktél tova.

Kalandok sora húzott feléd, a megtört lelkek nyomora már ép. Fogtam kezed, s csókoltad kezem, de mit a múltban tettem, lelkedben magam alá temettem. S nem tudtuk az okát, de ahogy lettünk, úgy szárnyaltunk tovább. Nem felejtem mit tanítottál, hisz az ember mindent ki kell bírjon, hisz újra, s újra, de már erősebben, feláll.

Most pedig  lépdelek nélkületek. Az idő mit átéltél, rohamosan növekszik. Napról napra távolodsz azoktól, akiket szeretsz.

Viharban tépáztak a fák. Ahogy visszagondolsz, tudod, hogy mikor kellett volna félrelépned. Azon az augusztusi éjszakán, mikor hazakísérted. Nem láttál, mert vakon hittél két barna szempárnak. A lány, aki mögötte lapult, nem ismerted. Magadban hittél, ahogy beleszerettél az illatába. Ahogy szereted a por illatát az eső után, az erdő csendjének aromáját, a tenger fuvallatát a fenyők között. Boldogan írtál meg nem történt emlékekről, és egy társról az éjszakában.

Lassan lépdelsz egy ismeretlen városban, lábadra sár tapad, s az elsuhanó autók fénye világítja meg utadat. Magad sem érted, hogy kerültél ide. De már más utakon jársz. Jeges szélben, lelkedbe tépnek a karmok, s tépnek darabokra. Nem rég még vártad haza, kedves szavakkal, s illatokkal, cserébe nem vártál semmit, de főleg nem azt, amit kaptál. Ha a szív megszakad, akkor sem tud egy feneketlen gödröt betemetni. Hol a jó is rossz, hol az ölelés nem gyógyít, hanem méreg, hol egy asszony illata, az elképzelt világnak mostoha szava. S bár lettél bolond lámpás, ki világít a sötétben, az útmutatás csak zavar volt szívében. Ha felemelted, csupán ernyedten feküdt volna, ha feküdni kellett, repült tova. S napról napra, mikor már a szív feladta, lett keserű méreg napjaink szava.

Haptákban állva vártad a választ. Az út, bár éjszaka kezdődött, egy új reményt hozott. Hinni az emberekben, talán ez volt az utolsó lehetőség. Hinni magadban, hinni benned, hinni abban, hogy a világ, amit kínálnak, valóban a szeretet útja. Te balga! Hol lapul a tiszta szív, mikor birtoklás minden vágyának talaja? S lépdeltél, mikor rohanni, futni kellett volna. De már késő volt. Kopogtattak az ajtódon. Gyűlölet, harag, undor, ocsmányságok bűzlő hada. Okádva tépted szét a láncokat, s vetetted bele magad a mámorba. Eltűnt a szeretet nyelve, csupán ajkaid hazug halójában motoszkált egy érzelem, melyet még tisztán őriztél. Aranyba öltözve lettél egyre feketébb, s a fehér gyűrű egyre mélyebben zuhant a tengerbe. Kicsiny gyűrű, mely valakié volt, mely téged igazolt, mely porosodik.

Most vad hajszával rohansz bele a város forgatagába. Fények villóznak minden irányba. Óriásplakátok hirdetik, mit egyél, igyál, és mivel legyél boldog. A neonfények, mint gyönyörű szivárvány csalogatnak be egyik kocsmából a másikba. Szíved vadul kalapál, és rovód az utad, céltalanul. Valamikor a táj csupa erdő, és élő világ volt, mára porrá égették minden percét a szépséges múltnak.

A múltadnak, mit már a ködben sem találsz.
Mint egy kirakós, olyan vagy belül. Minden kocka benned van, de mind rossz helyen. Fordulnak egyik lapjukról a másikra, veszett fájdalmat okozva minden lépésükkel.

Kisminkelt, agyon gyötört, szépséges rémségek mosolyognak rád legszebb álarcukkal, amit csak fel tudnak húzni. Megvennének kilóra, s elszakítanának apró kezektől. Undorodva fordulsz el. Már megismerted milyenek. Bele veted magad a tömegükbe, átgázolsz rajtuk. Ez a világ már nem a te világod, a fények, a csillagok fénye már csupán egy álom. Kabátod alatt fekete inged villan. Vörösen ég a széle, az aranyló nap utolsó sóhaja színezte gyönyörűen szépre. Halott fák, és alattuk halott madarak darabjai, mellettük kiéhezett, elhízott kutyák ásítoznak unottan.

Egy nyaklánc csüng alá, lüktetve inged alatt, a gyűrűn egy cseppnyi kis kőbe zárt szívvel. Benne van a te szíved egy cseppje is, melyet oly sokszor akart rabigába fordítani a világ, de te másnak adtad. A város fényei már lassan mögötted vannak.
Patkányok futkosnak a pislákoló utcalámpa fényében. Üveges szemű macska néz rájuk csodálkozva az út széléről. Szemerkélő, majd csontig hatoló eső ered el.

Fent a háztető szélén sötét alakok kuporognak, fekete szárnyukat maguk fölé tartva. Éj fekete tekintetük szebben ragyog minden csillagtól. Csupán pár csillag látszik és a hold sugárzó alakja az égre fátylat terítő felhők mögött. Egy szakadt alak kuporog, utolsót kortyolva az üvegéből, majd messzire hajítja a ráébredt tudattal, hogy üres. Egyetlen tárgyát eldobva őrült vágy fogja el, hogy visszaszerezze. Botorkálva, a józanság minden szikrája nélkül görbíti maga alá lépteit. Merre visz a világ, ha már az ember sem lehet Ember! A lámpák sem égnek. Csak a távolban rajzolnak a fények színes kígyókat az égre. Hófehér sugarak hívnak be a pokolba, ölni, és elpusztítani, a tévelygő angyalokat. Vad szíved hevessége alábbhagyott, hisz te is egy vagy közülük. Naponta esendő, naponta csaló, naponta áruló.
Egy megtört ember fekszik a földön. Segítségül kéri kezed, tétova pillanat nélkül nyújtanád felé, de már hallod, ahogy darabokra tépik az alant elszabadult fekete alakok. Gyér hajuk lobog a szélben, bőrszerű kabátjuk körül mocskos bűz terjeng. A pokol apró kis démonjai, már itt, már köztünk járnak. Sötét, gúnyos kacajuk, álcájuk mögül is kivillan. Fejed felemelve haladsz. Szemed sarkából figyelve mi történik. Mi történik az emberrel, ha hatalmat adnak a kezébe, mi történik a lelkével, melyet a csatornába hagy lefolyni? Mi történik a szívvel, ha folyton csalódik, és egy kézzelfogható világba menekül? Már nem tudsz mindenkinek segíteni, a régi idők szellemei bár itt élnek, s fényük ragyogóbb, mint valaha, van, akin már nem lehet segíteni. Magadra nézel egy pocsolya szivárványban csillogó tükrében. Van, akin nem lehet már segíteni.

Mennyi elkóborolt lélek vesz körül, s csupán kevesen találják meg az útjukat, keveseknek adtál újra fényt, reményt, vigaszt, kevesebbnek, mint szeretnéd. Velük sem tudtál fénybe lépni.

Megtörve vigyáztak rád, két rab madár, egymás karjában, s a világban a világ háta mögött. S lettől újra árulóvá, s lettél igaz, s megtört rab, kinek a jussa ,,hogy az út szélén ragad. Magányban, üresen, egy csendes éjjelen, mikor már mindenki aludt, oda kerültél, ahová lelked törték darabokra, a lefolyóba, s nem találsz vissza a múltba már soha.

Távolba hívnak a hangok. Hallod, ahogy felsír egy fiú, s te csak állsz, s tehetetlenül húzod magad össze. A próbák vajon hova vezettek, ha nem hozzátok, de már nem hallja senki, csak a fejedben zúgnak a dallamok. Egy régi December hívó szava. Átkarolod kezeddel tarkód, emlékeidben látod, ahogy két kéz köré fonódik, s az élettől szakítana el dühében. Egyetlen csapás, s ketten vesztek volna oda, hát tűrtél, mert az az út, nem visz sehova. Újra hallod, s látod az ölelő karokat, s téped szét lelked, napról napra, s fogysz, mint telihold az újholdba.

Lépteid gyorsabbak, mint valaha, mit benned törtek össze, most magadra öltöd, s töröd magad alá mindazt, ami mostoha. S lépdelsz alkonyból hajnalba, darvakkal szállsz magasba, s folyton egy valami húz, tép, a farkasok dala. Egyedül, falka nélkül, az alfa és az omega.

Leroskadsz magadba, melletted az útszéli pocsolya, kezedre száradó véres gyolcsok szorító fájdalma. Ütemesen, újra és újra lüktet az érzés, s támaszkodsz egy fának dőlve a vizet bámulva.

Kopogtatnak folyton, hol erősen, hol csendben, de kitartóan. Lelkednek nem ismeretlenül jött el újra. Valahol valaki vár rád, az olajfák mellett a tengerre nézve, a szél fuvallata elhozza a távozó tömeg moraját. Egyedül állsz, egyedül nézel, s mit megjósoltak, megtetted. Már nincs hova futnod, már nincs kihez menned, az ezüstpénzed már porba hullt, s a távolból nézek vissza rád, s köszönök neked. Üdvözöllek Júdás!

 2018.11.13. 0:30

Üdvözöllek Júdás

This Post Has 6 Comments

  1. Tegnap óta keresgetem a szavakat magamban…de az a ritka helyzet állt elő, hogy nem találok megfelelőeket.. 🤔🤔Itt feszeget, jön-megy bennem, aztán szégyenkezve visszabújik…Hát maradjunk annyiban, hogy megfogott… lenyűgözött..

  2. Aruco! Most hozzád szólnék! Nem vagy egyszerű ”eset” de utaim során ”Rád” bukkantam és kénytelen vagyok elszemlélődni (?) írásodon. Minden léleknek megvanak az okai, amiért a választott események szemlélőivé és informátoraivá válnak. Itt most Nálad keverednek az okok – de csak egy kicsit – mert több inkarnációt megérintve és visszatérve írod le ÉRZÉKELÉSEIDET. Látom nincs elkapkodva! Van a végén egy ”vándor lélek”aki senkinek sem kell, pedig azóta az már óhatatlanul is változáson esett át. Ááá, igen – huncut vagy! Itt a poén! Az a tény amit a lélek akkor megtett (mással) annak a testnek a közreműködésével(vagy fordítva) amiben akkor volt, azt már nem lehet megváltoztatni. Az nagyon belevésődik a…lélek tudatába és az nagyon ”kilátszik”. Jaj miket fecsegek!?!… Hmmm felismerted Júdást…Jó meglátás!…Ha jobban beleszivárgok írásodba felmerül bennem az a kérdés, hogy ki a megfigyelt és ki a megfigyelő…Hmmm? Nem jöttem rá azonnal, ááá sebaj!
    Érdekes dolog a lélek tapasztalatgyűjtése, változása, fejlődése, amit itt a földi küzdőtéren véghez visz azért, hogy a SZELLEMVILÁGBAN FÉNYRE JUSSON – vagy még itt a földön? Á… ez a fényre jutás…érdekes dolog! Ez földi értelemben olyan mint a ”vitte valamire”. Itt a küzdelmet látjuk. A LÉLEKNEK VAN MAGÁNYOS ÉS KOLLEKTÍV KÜZDELME IS. EGY FEJLETT LÉLEK MÁR SZABADABB ÉS MÁSOKNAK SEGÍT FEJLŐDNI, ÖSZHANGOT VAGYIS BÉKÉT TEREMTENI. REZGÉSSZINTET EMEL(NI). Ha sikerrel jár az nagyon jó…csak sok a buktató, jelen esetben a lehúzó tényező. Vagy mondjam úgy sötétben tartó? Végezetül lenne egy hozzád intézendő kérdésem: Mi van akkor ha valaki az írásodból nem ért egy árva mukkot sem? Mondjuk legfeljebb annyit, hogy köszöntél Júdásnak és csókolom. Na, remélem még találkozunk ITT – addig is légy üdvözölve kedves barátom!

  3. Szabad Lélek!
    Megtisztelsz a soraiddal, a kérdéseiddel. A kérdés melyet hozzám intézel, egyszerű választ takar. Nem értheti mindenki a soraimban lakozó szavakat. Ebben az írásban nem is az volt a célom. Szavakba önteni nehéz ha sok az érzés mi benned kavarog. Mert érzések alapján írok, úgy is kezdtem, úgy is folytattam mindig. Ez most azért nehéz eset, mert megpróbáltam több életet is összehozni benne, és mindazt ami ebben a mostaniban zajlik. Ha csak egy valakinek ad új gondolatokat, ha csak egy új lépést magába hordoz, nekem már megérte, köszönni és köszönteni, jelenben és múltban. Bízom minden egyes új találkozásban, köszönöm, üdvözöllek Szabad Lélek!

Vélemény, hozzászólás?