„SZOMORÚ” LELKI KAPCSOLATOM EGY „ÖRÖM” – LÁNNYAL (Földesi Mihály igaz története)

„SZOMORÚ” LELKI KAPCSOLATOM EGY „ÖRÖM” – LÁNNYAL  (Földesi Mihály igaz története)

Budapesten születtem. Azóta váltakozó helyszíneken élem életem. Vidék, főváros meg a nagy- nagy puszta. Körforgás. Az utolsó a mindenem. Mert, hogy az amatőr régészet jelenti számomra az élet értelmét.. Az alföld az én nagy tüdőm. És a csodálatos múltunk színtere. Kipróbáltam magam úgy, mint műsorkészítő, filmes, vagy szobrász, festő, író, kovács, stb-stb. Szeretem a filozófiát. Imádom a gyerekeimet. Volt pár versem, és most ez a próza. Ami az életemből lett merítve… Ez kb. úgy az ötödik prózám. Ennyit magamról.

Földesi Mihály: „SZOMORÚ” LELKI KAPCSOLATOM EGY „ÖRÖM” – LÁNNYAL

Először is egy vallomás…
Be kell vallanom, a haiku – írást semmire sem becsültem.
Furának, idegennek gondoltam, egyszerűnek, erőtlennek, erőltetettnek.
Írtam verseket, novellát, de haikut nem, bár, többször biztattak egy országos fórumon, ahol írni kezdtem, hogy próbáljam ki magam ebben a műfajban, de nekem nem tetszett.
Aztán egy szép tavaszi nap lementem Hévízre a családommal pár napra egy barátom farmjára.
A farm egy sok kilométeres, hatalmas, gyönyörű terület, a határát két patak mossa.
Mocsarakkal, halastavakkal, mezőkkel, erdőkkel, kerítés, és határok nélkül, jöhet ki, be bárki. Ember, vadállat.
Egyik hajnalban, nem tudtam tovább aludni, kimentem téblábolni, hogy ne zavarjam az alvókat.
Néztem sokáig az aranyhalakat a tóban. Aztán meghallottam az istállóból a lovak dobogását.
Hét ló volt az istállóban, nevüket a hét vezérről kapták.
Így hát kikötöttem Álmost, a gyönyörű koromfekete, de a homlokán hófehér csillagos táltost.
Elindultam lovagolni egyet, nagyon vicces volt, mert jött velem a puli, a vizsla, a három földig érő sörényes kis póni, és minden kíváncsi lábasjószág. Gondolom, várták a reggeli abrakot a gazdától. Volt, aki végleg lemaradt, volt, aki csak később csatlakozott a menethez egy kis igazi édenkert.
A meleg vizű patakokból gőzölgött a pára, és ahogy mentem ebben a sűrű nagy ködben, óriási szarvú szürke marhák váratlanul, ott kérődztek mellettem a réten, mint valami ősi, néma szobrok. Egészen közel pedig a vízparton egy pihenő szarvas-csorda. Csigákat, kagylókat, gyökereket turkáló vaddisznók. Csodásan idilli és megnyugtató volt.
Olyan másfél, két kilométer után úgy döntöttem, elég volt, visszafordulok, de aztán egy ördögi terv kovácsolódott a fejemben.
Mivel ott brekegtek a békák a töltésen, gondoltam fogok kettőt, egyiket a fiam, másikat a feleségem takarója alá. Jó lesz nekik ébresztőnek, biztosan ”nagyon fognak szeretni” ezért engem.
A brekkancsok szanaszét ugráltak, de én nem adtam fel.
Egyre beljebb keveredtem a ‘dzsindzsásba’, kis, „allé”-szerű erdőcskébe. A béka beugrott egy lapulevél alá, utána nyúltam, és egy gömbölyű, emberi koponyát tapintottam meg.
Földbe gyökerezett a lábam, és végigszaladt a hideg rajtam.
Rájöttem ez egy tetthely. Egy gyilkosság helyszíne.
A visszaúton, váratlanul született meg bennem életem első haikuja.
Előtört belőlem az érzés, hogy itt ebben a paradicsomban is jelen van a halál, a vég, az elmúlás.
És azóta is írom őket, a haikukat, mikor nagyon röviden szeretnék nagyon sokat mondani…
De nem szavanként, mint ahogy mások írják. Mert én úgy látom, képszerűen egyben, mind a három sort, mind a 17 szótagot. Tehát a kész verset és csakis rímmel. Ami, ugye tilos lenne. De ez vagyok én! Másképp nem tudok haikut írni, csak rímmel. Ez tesz engem “más” haiku íróvá.
Később megtudtam, a Zalai rendőrség kinyomozta, hogy egy a főút mellől, kb. másfél – két éve eltűnt prostituálté volt a csontváz. A gyilkosa sajnos nem lett meg.
Pihenjen szegény békében, nyugalomban!
A haikuk írásában ő indított el, ez a szomorú esemény tette őt a múzsámmá…
Legyen ez az írás, és az akkor írt haiku mementó neki, hogy valaha itt járt, és élt ezen a bolygón.
Ezen a földön, ami annyira szép, csodás, és néha annyira kemény, kegyetlen tud lenni.
Mikor megszületünk, sokat ígér, de aztán, keveset ad, és végül, hirtelen mindent elvesz.

Vélemény, hozzászólás?