Mit jelent megvilágosodni egy szürke hétköznap különféle konfliktusok és akaratok kereszttüzében, miközben ráadásul emberek vagyunk

Mit jelent megvilágosodni egy szürke hétköznap különféle konfliktusok és akaratok kereszttüzében, miközben ráadásul emberek vagyunk

Különleges érzékfölötti kísérletre invitállak, amit magam is űzök. Először csak természetszerűleg, ösztönösen belopakodott cselekedetim közé ez a bizonyos szemléletmód, majd játszásiból rákaptam; elsőként csináltam, cselekedtem vele, majd megtanultam szívből és jóindulatúan kuncogni is rajta. Merthogy mosolyogtató helyzeteket teremt, melyeket van szerencsém kívülről szemlélni.
Bár ott vagyok az események kellős közepén, mégis úgy nézek ezen módszer által a körülöttem lévőkre, mintha otthon ülnék a díványomon egy hatalmas plazma televízió képernyője előtt, mely nem sugároz mást, csakis a hétköznapokban zajló nagybetűs életet. Mellettem maga a sors majszolgatja pattogatott kukoricáját, én pedig végignézem annak alfáját és omegáját, amit teremtett.
Szerintem ez az egyetlen helytálló, reális és valódi módja annak, ahogyan az ember megvilágosodni képes. Ez az értelme mindenféle meditációnak, az hogy ezt a kísérletet véghez tudd vinni hétfőn ugyanúgy, mint a hét közepén, vagy pénteken. S mindenekfölött ez lehet az emberi lélek végső magasabb szintre jutása is. Ez, amennyiben ezt a kísérletet valaki életformává képes érlelni, tartósan űzni képes.
Ennél magasabb fejlettségi szint és megvilágosodás véleményem szerint nem létezik halandói életeknek. Nem létezhet, máskülönben az emberi életek egyéb céljukat veszítenék el.

Azt mondják az érzelmektől függetlenednünk kell. Én ezt csak részben tartom igaznak. Szerintem az érzelmeink utat mutatnak, nem véletlenül vannak bennünk, és semmiképpen sem az a feladatunk velük, hogy végérvényesen elhatárolódjunk előlük; tegyünk úgy, mintha ott sem lennének, mintha tőlünk, életünktől, utunktól teljesen különálló létezők volnának.
Amikor dühös vagy, agresszív, nyugtalan, elragadtatott, fontos, hogy megtanuld más szemszögből is nézni a dolgokat; rákérdezni az erőszakodra, mi is olyan fontos neki, ami miatt megéri így cselekednie, hogy az a valami valóban lényeges-e, rákéredzkedni a nyugtalanságodra, könnyít-e valamit a jövőn, ha olyan dolgokat rág, melyek talán el sem következnek, vagy ráparancsolni az elragadottságodra, kicsit szálljon veled lejjebb, hogy ha lezuhan a végén, ne törjön össze annyira.
Ha megtanulod az érzelem jelenlétében és annak ellenére más szemszögből is nézni az adott jelenséget, a fennálló körülményt, nem csak az igazság több orcáját ismered meg, nem csupán a tudatodat tágítod ki, életed mozgásterének lehetőségeit teremted öblösebbre. Mert tulajdonképpen, ha belegondolunk, mi is szabhat gátat igazán az életünknek? Ha nem látunk túl a föld béklyóin, a törvényeket, szabályozásokat, az egymás közt (és sajnos sokszor egymás ellenében) fogadott irányadó normákat látjuk csak. A valóságban gátat mozgásterünknek és az életünknek, csakis a gondolkodásunk, látóterünk szűkössége, vagy annak nyíltsága szabhat. Semmi más.
Ha nem engeded az érzelemnek, hogy elhomályosítsa a látásodat, a gondolkodásmódodat és a cselekedeteidet, ha nyugtázod őt, de aztán feléje szállsz teljes lélekkel, majd ezt követően nyílt tudattal rákérdezel és megvizsgálod, látni fogod, hogy az érzelmek, sokszor akár egymással ellentétesek is, úgy jönnek-mennek, mint ahogyan kószálnak tavaszi nappal a csipkés szegélyű bárányfelhők az égen.
Mindazonáltal, ha nem is te vagy az az adott érzelem (hogyan is lehetnél te csupán ennyi, amikor annyi minden vagy még?), az mindenképpen benned van.

Az érzelmek kiürítése és a gondolatok elcsendesítése, mint nagy meditatív feladat, lelkünk pihentetése miatt tökéletes, cél azonban végérvényesen és hosszú távon se emberfiának, se ember lányának ez nem lehet.
Szerintem az érzelmeink és a gondolataink a lelkünk összetevői, még ha ez hihetetlenül hangzik is. Bár tudásunk javát mintha elvették volna; nem emlékszünk honnan jöttünk, s hová megyünk, ki milyen okkal jelenik meg az életünkben, bizonyos dolgokat miért választottunk, attól még a részleges és lecsökevényesített gondolatok, érzelmek, s a lelkiismeret mi magunk vagyunk, az életünkre, vagy annak szakaszára kapott korszakban mindenképp. És nem csak, hogy ezek együttese mi magunk vagyunk, de ezek az egész privát, egyéni sorsunk jelzői, jelölői és irányadói is. Közöttük, bennük és rajtuk, mint valami hullámlovas, mi magunk szabjuk, alakítjuk és tesszük meg az utat, de azért el kell ismerni, hogy bizonyos korlátok között. Hiszen nem lesz profi séf az, aki érzelmet nem kap odafentről a gasztronómia iránti vonzódás alapjául, mi több, eszébe sem fog jutni az ötlet, vagy ha már valami kósza szélnek köszönhetően ez mégis megtörténik, hamar el is hal benne az elhatározás, mert motort nem kap az arra való diadalhoz se szíve, se lelke, se pedig gondolatai feneketlen szenvedély forradalmain.
Hibáztatni azért tehát, hogy végül kiből mi lett, ki kit, vagy mit szeret, nem is lehet senkit, maximum csak azért, ha nem tágította az önmagában zajló lehetőségeit és látókörét a lehetőségeire, a tőle telhető legserényebb igyekezettel.

Az ego kérdését vizsgálva tehát, egyáltalán nem az a baj, hogy minden embernek van privát akarata, elképzelése, vágya. Nem lehet egy ember elé célként vetni, hogy mondjon le ezekről, ürítse ki saját magát, tegyen le mindenről, ami élete és sorsa részét képezné.
Mégis számos tanító feladatként szabja elénk ezt, s talán egyrészről azért érezzük sokan sokszor olyan messziről jövőnek ezt a feladványt, mert embertől teljességgel idegen is, és tévedés, másrészről azért tiszteljük ezeket a tanítókat, mert elhisszük, hogy nekik sikerült az, ami pedig embernek nem sikerülhet egy egész életen keresztül. Még ha sikerülne is, akkor sem lenne értelme neki semmi.
A meditációnak és az ürítésnek köszönhetően megtanuljuk pihentetni magunkat, a sorsfeladatunkat, megtanuljuk azt ellenőrizni, megvizsgálni, hogy ott vagyunk-e, ahol lennünk kell. A pár perces meditációban ejtőzhet kicsit a lélek. Egy egyetemesebb, kiterjedtebb egységtudathoz érünk el.
De hosszú távon meditatív állapotban élni az ember létezésének értelmét venné el. Ez egy paradoxon. Támadása ez a tanítás önnön magának; a szeretet, megtapasztalás, a fejlődés céljainak, s ha üres vagy belül, és nem vágyódsz, ugyan hogyan szeretsz úgy?
Nem ember az, aki erre képes.
Vagy meditatív állapotban, ha minden fénylik is, mert elönt az igazság, a béke, az egység és te hirtelen mindenkit egyformán szeretsz, értesz, mindenkivel egyformán azonosulsz – és ha ez a szemlélet lehetséges is lenne itt a földön milliók kiterjedt körében –, hát nem kéne elhagynod az olyan jelenségeket, mint a szükség, a hiány? S ha ennek következtében lemondasz a szeretetért folyó áldozathozatalról, még az adok-kapok egyensúlya, értelmezése és értéke is teljességgel felborul ebben a világban.
Olyannyira, hogy az a világ, már nem is ez a világ lenne. Olyannyira, hogy mindez ebben a világban nem lehetséges.
Mi több, a végén annak a világnak, azt hiszem, az emberek szívében még kevesebb szeretet lenne, mint manapság.
Mert abban a világban minden megsemmisül, ahogyan körbeér.
Egységtudatban tartósan maradva nem lehet fejlődni, ott nincs polaritás, ott nincs a negatív pólus, ami sokszor mozgásra, haladásra ösztönöz. Az egységtudatba, a meditáción keresztül, emberként legfeljebb tehát csak kirándulni lehet. A hétköznapokban nem lehet, de nincs is értelme ott megmaradni.
Szóval azt mondom, akinek nem sikerül magát hosszabb távon meditatív állapotban tartania, az ne haragudjon magára. Inkább tekintse úgy, hogy a meditatív pihenés elsajátítása egy következő fontos szemléletmód lépcsőfoka.

Az ego kérdését vizsgálva tehát, a legemberibb formában és őszintén, két baj van. Az egyik, amikor a saját akaratunkhoz ragaszkodunk, amikor azt hisszük, vagy meg vagyunk győződve arról, hogy a mi akaratunk, érzelmeink, vágyaink léteznek csak, azok csupán az igazak, mindenekfelett érvényben lévők, és senki másé nem az.
A másik pedig, amit talán még nehezebb lefülelni, amikor azt hisszük, hogy bennünk egy adott dologgal kapcsolatban, egyszerre, csak egy érzelem van, ahhoz pedig egyetlen akaratot társítunk, és nem vesszük észre, mert nem látjuk, hogy egymásnak ellentmondó, vagy sokszor ellentétes szándékkal festett horizontok egymással párhuzamba szaladnak bennünk.
A belső és a külső világunkra is mindössze egyféle szemszögből tekintve törekszünk birtokolni mindent: igazságot, sorsot, a jövőt, hogy mi következzék, hogy mihez van jogunk, mi a miénk.
Abban a pillanatban viszont, hogy teljes szívünkkel, érzelmeink és gondolataink egészével, felismerjük, hogy a másik embernek az ő helyzetéből ugyanolyan igaza van, ha rájövünk, hogy mindenféle viszonyulásunk (legyen az szemlélet, életforma, gondolat, tapasztalat, fűződjön emberhez, egy ideához, egy ténynek kikiáltott megállapításhoz, bármely paradigmához) időszakos csupán, elsajátítottuk a meditáció egyetlen értelmét, aminek az emberre nézve haszna és igazsága van. S ha mindezek után, hogy magunkat ebben a szemléletben a hétköznapok során egyre sűrűbben kapjuk rajta, még bátorkodunk magunkat arra az erőre is rábízni, mely általában nálunk mindig sokkal jobban tudja, hogy mire van valójában szükségünk, bizonyos dolgokat miért kapunk, s veszítünk el – és mindezt tesszük azért úgy, hogy a passzív szemlélődés és az aktív cselekvés egészséges egyensúlyát megtartjuk – , már egészen közel vagyunk ahhoz a fajta megvilágosodáshoz, amit emberbőrbe bújtatva, egyéni sorsfeladatok közé dobva elérhetünk egyáltalán.
Ez, amíg ember vagy, sosem lehet száz százalékos. Nem ismerek ilyen embert és még csak elképzelni sem tudom azt, akiben legalább 1%-ra ne motoszkálna ott soha a halandói énje, aki igényt tart, aki jobban tud, aki jogot formál. Halandói testben tehát igazi megtisztulásnak és meditációnak én azt tartom, amikor az ember legalább 50-50 százalékban látja ezt. Látja a saját akaratát, majd felülről képes rá kacagni, azon milyen kicsinyes, öntörvényű, sokszor mindent tudó, és látja a másikat is, azt, amelyik rábízza magát a gondviselésre, aki ebben a gondviselésben jobban bízik, mint saját magában, aki nem csak látja, megérti, de azonosulni is képes a többi igazsággal.

Ennek az úgynevezett nyílt tudatú szemléletmódnak a felsőbb szintje, és egy civilizáltabb társadalomhoz vezető út első lépcsőfoka, amikor nem csak hogy elfogadjuk más igazságát, hanem a javára is döntünk, ha képesek vagyunk beismerni, hogy a másik ötlete, gondolata, javaslata, döntése célravezetőbb, az adott helyzetben inkább megoldást kínáló, mint a sajátunk. Ha elismerjük, hogy az övé közelebb visz az egységhez, a szeretethez, ha akceptáljuk, hogy az az emberiséget, a kapcsolatokat, a létezést, az életet inkább támogatja, mint annak gátja, vagy mint hogy annak pusztítására lenne hivatott.  

Ember tehát hosszabb távon nem lehet gondolatok, érzelmek nélküli és nem is feladat. Ideig-óráig megpihenhetünk ilyesféle állapotban, de nélkülük egy ember, ha nem is balga, suta, de legalább is teljességgel érdektelen lenne, akkor pedig se a rendeltetését, a megtapasztalás igényét, se pedig a sorsfeladatát (melyekhez elég erőteljesen vágyak, vonzalmak, és sokszor bizony eltévelyedések kellenek) nem teljesítené.
Nehéz kikapcsolni a gondolatokat, érzelmeket, a fantáziát, a felénk áramló képeket, aki próbálta már, akár egy percig is, tudja. Különösen felzaklatott állapotban az egyik legnehezebb feladat. Mindazonáltal nem tartom nehezebbnek, mint érzelmekkel és gondolatokkal együtt magunkban megkülönböztetni „hivatalos, elfogadott és magunk által ismert” magunkat az összes többi magunktól, vagy attól a valamitől, ami a mindenség egészével szalad párhuzamba egy meghatározhatatlan helyen.
Közöttük meglelni a legszebb igazságot, nos, az nehezebb, mint egyszerűen csak kidobni közülük mindent a kukába.

Kezdetben, azokban a helyzetekben tudod leginkább gyakorolni ezt a szemléletmódot, melyeknek nincs különösebb tétje számodra.
Ezekben a tét nélküli pillanatokban próbáld ki először, hogy egy kicsit mindenkit úgymond a főnöködnek tekintesz.
Ez egy spirituális kísérlet. Igazán „kivonni magad a forgalomból” és egyúttal átadni személyes halandói éned feljebb lévő igazságoknak így kell, amikor a többiek akarata, azok a dolgok, melyekről úgy hiszik, hogy hihetetlenül fontosak, melyek gyakran csupán hangulatokat rombolnak, új felállásokat képeznek, sok-sok stresszt, valamint gyomorgörcsöket okoznak, távolmaradásod és közbelépésed elmulasztásának köszönhetően érvényt szerez. Minek végén és közben te nyugodtan és minden felelősségtől mentesen hátradőlsz. S igazán mosolyogni tudsz azon, hogy bizonyos életutakon bizonyos halandóknak mi okoz szívbajt.
Ne az legyél, aki engedi, hogy beletöröljék a lábát, hanem az, akinek a nem fontos kérdések felől nincs akarata egyáltalán. Aki nem avatkozik és nem civódik semmiségeken, aki a többiek akaratának csip-csup ügyekben átengedi magát.
Ez nem azt jelenti, hogy legyen minden mindegy, vagy hogy ne lépj közbe, amikor gátlástalansággal találkozol. Ez azt jelenti, hogy kívülről szemlélsz bizonyos igazán nem fontos dolgokat, melyeken más képes kiakadni. Amikor valaki tolakodik, hadd menjen, amikor a helyedre akarnak ülni, hadd üljenek. És legyen meg minden apróságért az egyén akarata, olyan akarat, amiért az egyén képes felhúzni magát, te pedig azért se legyél hajlandó, érezd a vesédben, hogy az életed, a létezés szempontjából az a valami nem releváns.
Minden szó nélkül dőlj hátra ilyenkor, de tedd mindezt beleérzőn, empatikusan és elfogadóan, hogy aztán megláthasd, az egyes emberek mögött láthatatlanul sorakozó erők hogyan is szövik a szálakat ok-okozati összefüggések közé. És amikor majd egyszer megszólalsz, vagy valamit cselekszel, mindenki a környezetedben tudni fogja, hogy az nem egyszerű időtöltögetés, az már valamiféle küldetés, melynek súlya van. Amire nem lehet nem odafigyelni.

Ezt nem lehet játszásiból űzni, ezt a szemléletet csakis akkor van értelme a figyelem középpontjában tartani, ha a személyiség, a szív, a gondolkodó szerv már megérett rá.
Ha már megelégelte, hogy rengeteg féle igazság van, hogy még pusztán a szeretet sem elég arra, hogy bármiféle jogot, jövőt formáljon, ha ért már tetten legalább egy embert azon, hogy az jót akart és mégis rossz következett belőle.
Ezek a dolgok, ezen a szinten, máshogy már nem is hagynak békét az embernek, csakis így.
Ha az ember meglátja, hogy a földön szétszórt részek egyenlők, közöttük nem lehet igazságot tenni, s azok olykor bizony ütköznek szándékaik, indítékaik, vágyaik szerint, még ha a cél egymás szeretése is.

This Post Has 2 Comments

  1. Kedves Fogolyán Szellő! Köszi , hogy újra felemeltél ezzel a csodálatos utazással. Elvittél egy olyan tájra ahol a madár se jár. Nemhogy madár nem – ember is alig. Ki tud ide eljutni …ki képes és ki az aki hagyja magát…csak egy kicsit…csak egy kicsit még…mert jó itt – jó veled. Így! Áhítunk valamit elérni, áhítunk valamit megkapni…sőt csodás tájakra kívánkozunk…de hmmm – valahol mégis mindig elakadunk. De…néha nekem is le kell ereszkednem, vissza kell jönnöm és ilyenkor kegyetlenül fáj és tehetetlen vagyok mert valamiért nem szeretek földön járni. Vagy, hogy is van ez? Nem azért mert nem szép – mert idelenn a ”vizszintesben” is bizony van még kisezer csodaszép látni és tapasztalni való sőt még nem is láttunk mindent, nem bizony és nem is fogunk – hanem van amikor el és beteltünk valamivel amivel idelenn szembesültünk. Aha! Na ilyenkor elindulunk megvilágosodni. És azt, hogy? Miért félünk megvilágosodni? Sok mindent nem értek bevallom, vagy azért mert hülye vagyok hozzá vagy azért mert nem rám tartozik és akkor nem is kell, hogy értsem. De! – egy megvilágosodott embert sem láttam még panaszkodni. Egy megvilágosodott embert sem szoktak se megvetni se bántani csak azért mert meg van világosodva. A megvilágosodottság nem jár fájdalommal sőt …tisztelt polgártársak!!! – még adót sem kell érte és miatta fizetni. Akkor miért félünk megvilágosodni?…Aha…dereng már…csak azért mert rámeditáltam egy kicsit, megvilágosodik bennem az a kép, az a tény, hogy az valami áldozatvállalással jár meg fejlődési elszántság is kell. Meg valami kegyelem a mi odarak arra az útra, ahol a megvilágosodottságommal fényt tudok vinni – mint ahogy Te is. Hová? Ahová kell – és ahol szükség van rá. Hát akkor kegyelem a fényvivőknek és jusson el a világosság mindenkihez aki óhajtja és vágyik rá. A világosság fényeskedjék – ez a dolga. Tanuljuk meg befogadni – hisz azért van. Értünk és nem ellenünk.

  2. Érdekes téma! Érzékfeletti kjsérlet? Kíváncsivá tett és miután elolvastam, végigfuttattam a tapasztalataimat e téren. Szerencsére nem lett úrrá rajtam a dezsavű érzés, hogy te jó Isten megint egy ‘megvilágosodási’ tutitipp. Na de látom jól át van ez gondolva pro kontra meg minden. Néhány évtizede nagy divat volt mifelénk is a megvilágosodási törekvés de sokan pofára estek és hagyták a fenébe az egészet. A mai eszemmel én is úgy vagyok nem lehet csak úgy nekiugrani a megvilágosodásnak. Mindenféleképpen konfliktust okoz, mert ha csak úgy sej-haj megvilágosodok, se magammal se másokkal nem tudok mit kezdeni mert generáltam egy instabil szintkülönbséget, főleg ha azáltal még felsőbbrendűbbnek is tartanám magam másokéhoz képest. Egyáltalán látszik a különbség? Belegondolok egy nevetséges helyzetbe: Felmászok egy fára és szétkürtölöm mindenkinek mennyire meg vagyok világosodva. Ugye ezt nem venné senki sem komolyan. Ez nem így működik. Egyszerűen azért mert a megvilágosodás nem mennyiségi (ami anyagi) hanem inkább minőségi, azaz szellemiséggel átitatott. Ugye milyen érdekes. A megvilágosodásról nem kell és nem is lehet önreklám mert az mindeféleképpen hamiskás. A megvilágosodott állapotot a kisugárzásáról lehet felismerni és érzékelni. Hogy kell megvilágosodni? Nos erre valóban sok teória van. Döntse el mindenki magának melyik lesz a befutó. Addig is lehet próbálgatni egyiket s másikat.

Vélemény, hozzászólás?