Megörökítelek (Djurasevic Beáta igaz története)

Megörökítelek (Djurasevic Beáta igaz története)

Engedjétek meg, hogy meséljek két ember életéről.

Egyszer régen, a második világháború végén született egy kisfiú. Károly. Szülei nagyon fiatalok voltak, apukája épp katonaként szolgált. Sajnos apukája agyhártyagyulladást kapott, fiát csak félig éber állapotban láthatta, aztán örökre lehunyta szemét, 21 éves korában.

Négy évvel később egy varrónő és egy földműves házasságából született első gyermekként egy kislány, Irénke. Anyuka éjjel-nappal varrt, az apuka főzött, takarított. Két évvel később született még egy lányuk, ő lett az apucis, főzött apuval. Irénke inkább az anyukájával varrt. Mivel a környék varrónőjének lányai voltak, természetesen mindig a legszebb ruhákat varrták meg maguknak, szép lányok voltak.

Károly cseperedett, már 10 éves volt, mikor anyukája új apukát adott neki. De valahogy az új apuka inkább féltékeny volt anyuka előző házasságára, és bosszúját a házasságból származó gyereken vezette le, mindig őt hibáztatta. Született közös gyermekük is, szintén fiú, aki persze, az új apuka szerint, okosabb, ügyesebb, akinek mindent szabad, mert hát ő az övé. De Károly nem volt féltékeny, elfogadta a helyzetet, elfogadta, hogy ő csak második. Az általános iskolát se fejezte be, elment napszámba dolgozni, és hogy ne legyen túl sokat otthon, futballozott is, és birkózni is eljárt. Tudták a barátai, hogy nem ijed meg az árnyékától, így a kisebb csetepatéknál mindig számítottak rá.

Olyan is előfordult, hogy nevelő apja az anyukáját próbálta megütni, de elkapta a kezét, megszorongatta, és aztán már nem merte bántani az anyját. Ekkor már érett fiatalember volt, a húszas évei elején.

Egy bálban Irénke is ott volt a húgával, és Károly is a társaságával. Irénke meglátta a kisportolt sziluettjét, hátulról, és azonnal szólt a húgának, hogy valahogy mutassa már be neki. Annyira szép férfi!

Megismerkedtek, egy év múlva házasodtak össze.

Károly mindig szétszórt, szórakozott volt. Irénke pedig a gyökeres ellentéte. A lakodalomba is, mikor a vőlegénynek vinnie kellett volna a csokrot, csak akkor jutott eszébe, mikor meglátta a menyasszonyt. Fejéhez csapott, sarkon fordult, és kirohant a házból. Szegény menyasszony, gondolhatjátok!

Esküvő után, kb. egy évvel, megszületett a fiuk.

Gyönyörű, szőke, nyugodt baba. De Károly kapott egy lehetőséget, hogy pár évre kimenjen dolgozni külföldre. Addig Irénke otthon maradt, kettesben a fiukkal. Három év után úgy döntöttek, jobb lesz, ha Irénke is kimegy, hamarabb összejön a pénz a saját házukra. Az első pár évben a fiuk is kint volt, de neki kezdődött az iskola, így hazahozták. Károly szüleinél maradt a kicsi. A gyermekben ez akkora törést okozott, hogy soha többet nem tudta a szüleit tegezni, csak magázni. Kint terhes maradt a fiatalasszony, de olyan helyzetben voltak, hogy semmi szín alatt sem szülhetett. Mikor hazajöttek látogatóba, elvetette, de mivel nagyon akarta, és azt érezte, biztosan lány lett volna, kegyetlenül megviselte. Akkor úgy mentek vissza, hogy még pár hónap, és hazajönnek a családhoz, nem mennek vissza.

Így is lett. Az ott keresett pénzből vettek telket, és egy szép nagy házat építettek a két kezükkel, az alapoktól a tetőig. Megvolt a ház, berendezték, és Irénke előjött a kérésével, hogy ő bizony szeretne egy kislányt is. Hát jó, nem voltak már fiatalok, Irénke 33, Károly 37 éves volt akkor, és megszületett a kislányuk. Pár év múlva Irénke apja agyvérzésben elhunyt. Szintén pár év múlva úgy látták jónak, hogy az anyukája költözzön hozzájuk, van elég hely. Viszont anyukája egyre zavartabban viselkedett, kiderült, hogy nagyon beteg, Alzheimer-es. Irénke végig gondozta, haláláig. Aztán a legnagyobb félelme lett, nehogy örökölje a betegséget ő is. Múlt az idő. A fiuk megnősült, gyerekük nem lehetett, de fogadtak örökbe. Ám a házasságuk így is tönkrement, elváltak. A lányuk is férjhez ment, született egy lánya és egy fia.

Irénke az egész családot kézben tudta tartani, fantasztikus ebédeket csinált, rendben tartotta a házat, a számlákat, mindig tudta, hogy vegye rá a férjét, hogy az legyen, amit szeretne.
Egyszer aztán Irénkével kezdtek gondok lenni. Olyan kijelentéseket tett, ami nem történt meg, a számlákat elfelejtette kifizetni, állandó pakolásban volt otthon, aztán másokat hibáztatott, ha nem talált valamit. A gyerekek unszolására Károly elvitte orvoshoz, kiderült, hogy Alzheimer. Anyukája betegsége. Károly is beteg lett, erős asztmája lett, a több évtizednyi dohányzástól. És egyre rosszabbul viselte, felesége mentális romlását. Falusi gyümölcstermelő révén főzte a pálinkát otthon, volt, mint a pelyva, és úgy érezte, ha iszik 1-2 kortyot, könnyebben el tudja viselni, ami otthon megy. Aztán az 1-2 kortyból több lett, volt hogy délelőtt 11-re már spicces volt. De ugye ott volt az asztma. Az orvosság már korántsem szereti annyira a pálinkát.

Bekerült a kórházba, hogy felerősítsék a tüdejét, közben kivizsgálták. Kiderült, hogy veszélyesen megnagyobbodott a vénája, ha nem operálják, elreped, és a helyszínen meghal. De veszélyes a műtét. Nem is akar menni. A lánya erősködik, hogy menjen, mert ha baj van, Irénke a mentőket se tudja kihívni. Elment az operációra, tragédia lett. Szívrohamot kapott, visszahozták, aztán még egyet, de abból már nem tudták visszahozni. Lehet, már a lelke se akart úgy élni, hogy a szeretett erős feleségét így lássa.

A lányuk úgy döntött, mégiscsak az anyjáról van szó, otthon marad vele, nem létezik, hogy anyukájával ne tudna kijönni. Az első év jól működött, beszélgettek, főzőcskéztek, sétáltak. A második évben már kezdtek komoly gondok lenni, az alapvető emberi dolgokra képtelen lett. A harmadik évben már csak segítséggel tudott menni, keveset. Azt ajánlotta a fia, hogy keressenek neki otthont, ahol szakemberek között lehet, mert már a lépcsőzés és a fürdetés is kifejezett nehézségeket okozott.

Belement. Hosszas keresgélés után talált egy otthont, ahol emberként bántak az idősekkel, nem csak leporolták őket. Bevitték. Ott beletették egy tolókocsiba, elvitték, és akkor láttuk utoljára. Sajnos a Covid miatt nem lehetett bemenni látogatni. Hívhattam ugyan a hogylétéröl érdeklődve, de mindig csak azt mondták, hogy nem hajlandó felkelni, nem hajlandó wc-re menni. Két hét múlva jött a telefon, hogy anyu eltávozott. Onnast, hogy otthonba került, feladta.. Egy hétfői napon volt a temetése, a férje mellé temették, hogy a másvilágon újra boldogok lehessenek.

Azért írtam le a történetüket, hogy az élet, amit leéltek, legalább valamennyire megmaradjon. Ne váljon semmivé.

Köszönöm, ha szántatok rá időt, és elolvastátok.

Vélemény, hozzászólás?