Őszköszöntő révület (8899nati)

Őszköszöntő révület (8899nati)

Ismét szeptember.

Emlékszem, ott ültem a faládán, s az emlékek, mint egy jó meleg takaró burkolták be elmémet. Most nincs faláda, csak egy régi gangból átalakított előszoba teljesen kitárt ablaka. Kint már az este szelíd jó éjt csókkal búcsúztatta a nappalt, mint anya a szendergő gyermekét. A csillagok elé a borús ég húzott paravánt. S csak az utcai lámpák fénye ragyog, na meg az udvarban mozgásra fel-fel izzó reflektor, melynek felizzásában még táncot lejtenek az éjjeli pillangók, s bogarak. A csendet csak néhány tücsök nyárzáró zenéje töri meg. Egyszerre ragad magával a minden és a semmi. Egyszerre cikázik a képzelet a jelen- múlt-jövő háromszögében és cikázik, mint a villám emlékképeket, s fantáziákat festve vásznára. Valahogy minden évvel egyre élénkebb a jövő képzelgésének mámorító alkotása és a múlt emlékeinek kirajzolódott mozzanatai. Elmerengem egy gondolaton mi egybefonja ezeket:
vajon a mulandóság szelének fuvallata, vagy gyermekem születése vitt magával ahhoz a kislányhoz, aki voltam, s aki valahol ott bent újra átélhet megannyi csodálatos utazást? Valahogy arra jutok, hogy talán mindkettő. Évről évre növekszik életünk fája és emlékeink valahogy felélénkülnek. Már értem a nagymamám miért mesélt annyit az életéről. Évről évre nő a hála is, az érzés, hogy miként lesz életünk megélt pillanataiból csodálatos műremeket alkotó mozaik. Nő a ráébredés, miként jutottunk el idáig fájdalmak és akadályok övezte úton is, és hogy amibe azt hittük, hogy belehalunk, mégis valahogy túléltük a Gondviselésnek hála. Mint a vízesés zúduló habjai, úgy hull alá az emlékezés megannyi érzést hozva magával. És itt torkollik bele a második érzés állapotába, melybe gyermekem születése sodort és jött elő a kislány, ki voltam és néha vagyok még. Akinek lelkületét megélnem nem mindig megy. A gondtalan gyermekét, aki bízik, mert tudja, szülei gondot viselnek rá. Aki minden helyzetben boldog és nem kell különösebben ok. Eddig is megéltem az okokkal át nem itatott boldogságot. A lét puszta szeretetét, a nap melegének cirógatását, de mégis oly sokszor menekült fedezékbe e kislány mikor villámlani kezdett, vagy feltámadt a vihar, a szél, és jött a felnőtt minden hiába való aggodalmaival. Pedig hogy szerette mikor az eső bőrig áztatta vagy a szél táncot lejtett hajában! De felnőttként már mindent túlbonyolítunk. Küzdünk ellene és félünk tőle ahelyett, hogy csupán megélnénk vagy teljesen átadva magunkat, bíznánk. Mennyire egyszerű is az élet és a szeretet, mégis túlbonyolítjuk!
Kibillenek kicsit a merengésből és az emlékek édes illata lengi be elmém ismét. Ezen édes illat mellett már érezni az ősz illatát, a hűs levegő lágy csókot lehel arcomra és megborzongok. Vadlóként vágtatnak a gondolatok és minden szó, minden gondolat újabb emlékeket csalogat elő búvóhelyükről. A csendben hallani, ahogy a fák lassan ásítoznak, hamarosan álomba szenderülnek, de még előtte felöltik színpompás pizsamáikat. Lassan szemeimre is álmot szór az éj. Elmém elréved még a múlt-jelen-jövő mámorában… A szem lassan csukódik és viszi magával e révedést az álmok világába. Egy verset tátog hangtalanul a szám, mielőtt még belépnék oda: Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Vélemény, hozzászólás?