A szempárban ott vibrál valahogy egy jelzés. Sorsunk összefonódásának elrendeléséről, ismertségünk nem új keletűségéről, remeg a tekintetben valami misztikum, amit roppantul nem értünk, de minden kétséget kizárólag ott van. Kutatjuk, belefeledkezünk, csodáljuk, aztán csak félrenézünk szégyenlősen, mert mi látunk valami felfoghatatlant, valami ismeretlent, ami mégis mindennél ismerősebb, de félre kell néznünk, mert ebben a világban…

Szerencsés, aki minden reggel azzal a biztos tudattal ébred, hogy minden okkal történik. Kiváltképp szerencsés, aki a legnehezebb helyzetek kellős közepén is biztosra veszi ezt. Miért tartom áldásnak ezt a sok-sok tapasztalatból, megfigyelésből származó éber jelenlétet a mindenségben? Mert ezzel a tudással felvértezett, áldott ember, tisztában van azzal, hogy nem vagyunk se egyedül, se sorstalanok,…

Kifogásokat és problémákat gyártó, drámázó emberekből sok van. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek nincs felismerése valaminek az építéséhez, az rombolni kezd. Az emberi természet ilyen. Tenni akar valamit. Ha rombol is éppen, legalább történik általa valami. Beszélni akar valamiről. S ha csak csacsog? Sokszor azt sem bánja. A minőség és a minőségi szűrő kevesebbek…