Összegzés (Jasiri igaz története)

Összegzés (Jasiri igaz története)

…Miután elkészült az otthoni teendőivel, felvette a cipőjét és elindult a partra.
A nap még sütött, árnyékát megnyújtva, mely mögötte haladt. A ház előtt fejét lehajtva, vállait ösztönösen leengedve igyekezett minél gyorsabban elsietni.
Ilyenkor már szinte üres a folyópart. A madarak is halkabban szöszmötölnek, ritkábban veri fel a csendet a sirályok kiáltozása.
Leült a fa ágai alá, mely sátrat vont köré, jótékonyan eltakarva őt a bámész szemek elől, mintát rajzolva a megszűrt napsugarak fényével arcára.
Mindig idejött, ha nem volt kivel megosztania gondolatait.
Békét talált ebben a csendben, amit mindig a saját lelkében akart tudni.
Itt másképp lehetett egyedül, mint egyébként. Elfáradt, kicsit már a teste is.
Próbálta gondolatban visszaforgatni az időt. Rájönni mit kellett volna másképp.
Ezernyi kérdőjel rohangált a fejében.
Vajon túlságosan szeretett, vagy túl sokáig? Vajon hol vesztette el önmagát? Mi késztette mindig arra, hogy mindenkinek megfeleljen? Hol lett volna az a határ, amikor egyszerűen nemet kell mondani és egy másik útra lépni? Miért nem fordult meg soha a fejében egyszerűen úgy viselkedni, ahogy vele mások? Hiba volt-e hinni, bízni a barátokban? Vajon gyáva volt, vagy kitartott saját elvei mellett?
Kezdett sötétedni, a csend is egyre mélyebb lett, csak a gondolatai hangoskodtak. Lassan közéjük kúszott valami… talán egy-egy válasz. Ő az, Aki. Nem tud más lenni. Nem követett el hibát. A szeretet és a bizalom nem hiba. Szabadságot adni nem hiba. Barátnak lenni nem hiba. Nem felelős mások döntéseiért, cselekedeteiért. Önmagához hű maradt, s most sem tenne másként.
Szeretne, hinne, bízna, újra és újra. Járná azt az utat, melyet önmagának kijelölt.
Hiszi, hogy egyszer számot kell adni mindenről. Akkor kiegyenesítheti a vállait és felemelheti a fejét.
Csak ez számít…..

Ez a kis írás akkor született, amikor már ezernyi kérdés dübörgött a fejemben. Többnyire azzal kezdődtek, hogy miért, miért éppen én, miért éppen velem, jól tettem-e.

Gyakran megkérdőjeleztem magamban az utóbbi években, vajon van-e értelme tisztességesnek, odaadónak megbocsátónak lennem, amikor valami oknál fogva egymást érik a tragédiák, árulások az életemben. Vajon mit érek el azzal, ha nyugodtan szembe merek nézni önmagammal, de ugyanakkor egyre-másra negatív dolgok sorozataival kell állandóan megküzdenem.

Nem kívánt gyermek voltam. Anyám és apám egy buliban jöttek össze, egy egyszeri alkalom eredménye vagyok. Miután hazavitt anyám a kórházból nem gondoskodott rólam, nagyimhoz kerültem apámmal együtt. Nagyon szerettek és csodás gyerekkorom volt mellettük, így igazából nem éltem meg az anya hiányát és bármikor tudtam amúgy is anyukámmal találkozni. Anyámat harminc éves korában halálra verte a barátja. Kilenc éves voltam, akkoriban még nem volt szokás a gyerekeket pszichológushoz vinni, hogy könnyebben feldolgozzon egy ilyen traumát.

Valószínű ezekben a történésekben akadnak a válaszok arra, miért lettem annyira szeretetre éhes felnőtt, aki bármit eltűr, bármilyen kompromisszumra képes azért, hogy szeressék, vagy elhitessék vele, hogy szeretik. Úgy kapaszkodtam az első szerelmembe, mint fuldokló az utolsó kis gallyacskába. Valójában tényleg szerelmesek voltunk egymásba. Valahogy olyan ember lettem, hogy akit megszeretek, azt képes vagyok a világ végezetéig is szeretni. Határtalan türelemmel, szabadságot hagyva. Sajnos ugyanezt vártam el én is a másiktól. Gyerekeink lettek. Sok dolgot elrontottam. Gyakran voltam fáradt, neveltem a gyerekeket, gondoskodtam idős nagyimról és öcsémről, aki vele élt. Nagy kertem volt, voltak napok, amikor úgy éreztem, segítség nélkül nem bírok talpon maradni. Így szivárogtak be az életünkbe a harmadikok. Sokan voltak. Sose mertem szólni, azt hittem, bután és fiatalon, hogy majd vége lesz, lecseng ez a korszak, túl hamar házasodtunk, túl gyorsan lettek a gyerekek, nem is élt még. Csendben szenvedtem. Fekélyeim lettek, gyulladások, amik állandósultak. Aztán már nem is érdekelt hol jár és kivel, minden energiámat abba öltem, hogy a fájdalmak ellenére el tudjam látni a családom, a gyerekeim. Elrohantak az évek, az állapotom egyre súlyosabb lett, elhalt a belem, életmentő műtétek sora következett.

Sokszor hoztam rossz döntést. Gyáva voltam változtatni, féltem az egyedülléttől, pedig mindvégig egyedül voltam. Féltem attól, hogy senki sem fog szeretni. Olyan sokat hallottam, hogy mennyire kevesebb vagyok másoknál, mások szebbek, okosabbak, odaadóbbak, vidámabbak, hogy végül elhittem, én ilyen vagyok. Már nem emlékeztem arra  vidám lányra, aki színházba jár és kiállításokra, aki órákat eltölt egy Van Gogh festmény előtt, aki könnyezik a Pillangókisasszonyt hallgatva, vagy csak kifekszik a partra egy József Attila verseskötettel és hússzor olvassa el A hetedik c versét.

Közben milliószor gondolkodtam azon, volt-e értelme kitartani? Hűségesnek maradni? Szeretni? Szeretet volt-e? Ma már tudom, bármit is mondjanak a mai okosok, szerettem, szeretem. Érzem. Hiába magyarázzák, hogy ez csak ragaszkodás. Ez csak  kapaszkodás. Nem. Ha közeledik az idő, hogy hazaér a munkából, ugyanazt érzem, amit mindig, örömmel szaladok teríteni. Ha meghallom a hangját máig megmelegszik a szívem. Ez nem lehet csupán ragaszkodás. Már jól vagyunk. Rendeződött nagyjából minden az életünkben. Fontosak lettünk egymásnak, már csak a jelen és jövő az, ami fontos. A múlt számomra megmaradt tanulságnak.

Összegzés

This Post Has 4 Comments

  1. Drága Jasiri!
    Azt gondolom, hogy az íráshoz, a gondolataink megfogalmazásához, tehetség is kell. Igaz történetünk leírásához erő is, ezen felül. Én Benned mind a kettőt érzem.
    Amit viszont leírtál, és ahogyan, abban pedig valóban tükröződik egy Lélek. Ami számomra meseszép volt.
    Az írás és a történeted rengeteg olyan kérdést feszegetett, ami szerintem sokunkban motoszkál.
    Például, hogy mit ér a jóság, ha azáltal sokszor megütjük a bokánkat…Vagy hogy, hol is húzódik az önzetlen szeretés határa. Jól szeretünk-e, ha teljesen önzetlenül tesszük…Mert ugye, az eszményi szeretetet sokan úgy fogalmazzák, hogy önzetlen és nem vár semmit viszonzásul.
    Szerintem sok minden megbetegíthet egy Embert. Megbetegíthet az is, ha önmagadnak ellent mondasz, idomulsz a világhoz, megtagadod magad, nem szeretsz, mert nem szeretnek, nem vagy jó, mert nem jók hozzád… Téged nem ez betegített meg. Mert nem tudtál és talán nem is akartál nem Te lenni.
    Azt hiszem, Téged a határok elmosódása bántott meg. Aki túl jó, az sajnos nem ismeri fel, talán meg sem engedi magának, mert nagyon szerény, hogy mindaz, amit ad magából a világnak, visszaáramoljon hozzá. A jóság és a lelked esszenciája visszaáramlik hozzád, ha megengeded azt magadnak. Ha felismered – és leírtad, tehát jó úton jársz – hogy az a szeretet, aminek adására Te képes Vagy, annak adományával mások is rendelkeznek. (Ha nincsenek is sokan.) És azzal Vagy egy szinten (így fogalmazok, bocsánat) aki legalább annyit tud adni ebből a fajta szeretetből, mint amennyit Te tudsz a világnak. Megtanulni azt, hogy soha de soha ne érd be kevesebbel, és a környezetedben is némi szigorral bírd el azokat, akik az elveid alatt, vagy azzal szemben állnak, a Jóság és az önzetlen lélek egyik legnagyobb feladata az életben. És amíg ezt az önzetlen Lélek nem tanulja meg, betegséggel üzen neki a teste.
    Szerintem a jóság és az önzetlenség melletti kiállás egyik módja az, ha a lelkünkből cselekszünk így, őszintén. A másik, és egyáltalán nem egyszerűbb módja pedig az, ha megtiszteljük saját magunkat azzal, hogy fogadjuk ugyanezt a környezetünkből is. És ezt szerintem el kell várni. Nem követelni kell, de elvárni szükséges…Másként nem működik. Másként bedarálja az emberi ego és a birtoklási vágy a Jóságot és az önzetlen lelket.
    Hálás vagyok a soraidért és a történetedért!

  2. Drága Jasiri!

    Köszönöm ezt a történetet. Sokban önmagamra ismertem, a gondolatok- kérdések, lehetséges válaszok bennem is állandóan jelen vannak. Hihetetlen az a kitartás, ahogy végigélted ezt az utat, a legnagyobb kincsedet, az egészségedet feláldozva. Ahogy írod, már rendeződtek a dolgaitok, őszintén kívánom Neked a boldog életet. Nagy ölelés, sok szeretettel 🙂

  3. Kedves Jasiri!

    Hol rontottam el? Mit kellett volna máshogy csinálnom? Annyiszor ismételgettem, kérdeztem magamtól éjfélkor a havas tóparton egy fiatal fűzfának támaszkodva, vagy sétálva a tavaszban, nyárban, lehullott faleveleken az őszben. Ismerem az érzést, amit megosztasz. Fájdalmas, és önmarcangoló. ÉS miért? Mert féltünk elhinni hogy nekünk is jár amit mások szívében hagyunk. Hogy jár a mosoly varázsa, a szeretet, a szerelem, az önzetlenség, hogy jár a társ. Vérző sebeid útján kitartottál, és örömmel olvasom a jelen és jövő lépéseit. Én így fogalmaztam meg: Nem azt akarom megismerni, aki voltál a múltban, azt szeretném ismerni, aki azóta vagy, mióta naponta beszélgetünk. Ez önmagamra is érvényes. Nem azt kell néznem, hogy mit kellett volna máshogy, hanem hogy a Most hogyan tesz boldoggá.
    Köszönöm hogy olvashattam a soraidat, és hogy példát mutatsz, a szeretet tisztaságáról.

  4. Kedves…. Fáj, nagyon fáj a szívem érted.. Szavaid könnyeket csaltak szemembe… s legördültek szívembe… mély barázdákat hagyva maguk után…. :'(
    ,, féltem az egyedülléttől, pedig mindvégig egyedül voltam ” írtad, s ez a sor annyira szíven ütött… :'( Aztán kirajzolódott előttem a vidám csajszi aki szinházba jár, és József Attilát olvas… – az én kedvenc versemet is – a Hetedik-et… Kérdéseid – volt-e értelme kitartani? Hűségesnek maradni? Szeretni? Szeretet volt-e? – költőiek… Hiszen Te is tudtad, akkor is tudtad a választ, hogy igen! Mert a Jók, nem aljasodnak le sohasem a velük rosszat tevő szintjére! A Jók, felemelnek embereket, vagy továbbmennek, de soha nem lépik át saját határaikat!
    Utolsó soraid… nagyon meghatottak.. Mert mint írtad, elszaladtak az évek.. nem egy-két év, és milyen év van mögöttetek… és Te… a gyönyörű lelked a sziveddel karöltve … Szeret… .. <3 Szereted… <3
    Szivem minden szeretetével kívánom Neked, hogy a jelen, a jövő, és Ti ketten mostmár mindig legyetek fontosak egymásnak!! A múlt tanulsága pedig ne engedje elfeledned, hogy soha ne engedd többet magadnak elhinni, hogy kevésbé vagy szép, szerethető, értékes.. mint bárki más… Az egész eddigi életed a Kitartásról , hogy megosztottad velünk a történeted Bátorságról szól!!! Ezt sem felejtsd el kérlek! Ha másért nem, az én kedvemért.. 🙂 <3
    Jó lenne ha néha hallatnál még magadról… hogy lássuk itt vagy, jól vagy.. <3

Vélemény, hozzászólás?