Egyszemélyes szerelem (Andi igaz története)

You are currently viewing Egyszemélyes szerelem (Andi igaz története)

Aki ismeri az első történetemet, ott fejeztem be, hogy 18 évesen férjhez mentem mindenki teljes megelégedésére, onnantól kezdve „felelősségteljes” felnőtt lettem. A történet ezzel akár be is fejeződhetne, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk. De sajnos nem így történt.

Nagyon hamar kiderült, hogy a férjem betegesen féltékeny és ráadásul mindig arra törekedett, hogy bebizonyítsa nekem, nem érek semmit. Folyton engem igyekezett „nevelni”, én legalábbis akkor úgy éreztem. Persze a múltat kicsit kívülről szemlélve már tudom, hogy én sem voltam egyszerű ember, és nem vagyok mai napig sem. Mindketten vittük a közös életünkbe a magunkkal hozott bántásokat, lelki elakadásokat. Évtizedekig bántottuk egymást, ami odáig vezetett, hogy az utolsó 10 évben már úgyszólván csak egymás mellett éltünk. Az én női lelkemnek az volt az utolsó „rúgás”, amikor kijelentette a szexuális életünkkel kapcsolatban (45 évesen): – Nincs már nekünk erre szükségünk! Mindenki oldja meg magának! Innentől kezdve, különösen, hogy a gyermekünk is elköltözött, nem csak hogy intimitás nem volt az életemben, de gyakorlatilag emberi kéz nem érintett. Olyan két év alatt híztam 55 kilót, fuldokoltam a saját testemben, autoimmun betegségekkel tulajdonképpen saját testemet próbáltam megölni napról napra.

Aztán a betegségek odáig fajultak, hogy volt egy reumás hátfájásom, ami semmire nem reagált, egy hónapig fájdalomcsillapítón és izomlazítókon éltem, de ezek is csak enyhítették a fájdalmakat. Tudjuk, mindennek oka van, úgy látszik, ez volt az utolsó „figyelmeztetésem”, valamit tenni kell, valamit változtatni kell. Alternatív gyógymódot kerestem, valamiért határozottan éreztem a felmerült lehetőségek közül, hogy kihez kell mennem. Egy keleti masszázs terápiára jártam, ami már néhány kezelés után megszabadított a fájdalmaktól, és innentől nem volt megállás. Egy évig jártam erre a kezelésre alkalmanként fél órában, ami annyit jelentett, hogy helyreállította – amennyire lehetett – a gerincemet és a mozgásszervi gondokat elviselhető szintre állította. Szerintem akkor még nem álltam készen az egy órás kezelésekre, ami már a lélekre mélyebben ható kezelés is volt.

Az egyórás kezelések olyan fél év után hoztak áttörő eredményeket, de minden egyes kezelés alkalmával valahonnan a lélek mélyéről jöttek fel azok a bántások, problémák, amik miatt én az életemet addig nem tudtam megoldani. Fogytam 26 kilót (már előtte is 7 kilót), és a környezetem szerint is, emberileg is teljesen átalakultam. Az addigi keserű, mindenkivel kötekedő, boldogtalan, panaszkodó nőből az életet és önmagát szerető, kedves, szeretetteljes türelmes nő lettem. (Legalábbis remélem, hogy helytálló, amit leírtam.)

Közben, akihez kezelésre jártam, mondta nekem, hogy ő tud egy tanfolyamot, szerinte jó lenne nekem, ha elmennék egy ilyen öngyógyító tanfolyamra. Nagyon szerettem volna, „éreztem a hívást”, ahogy szokták mondani, de tartottam tőle, hogy a férjem mit fog mondani. Ezúttal viszont nem futamodtam meg, hanem közöltem vele, hogy elmegyek erre a tanfolyamra. Meglepetésemre nem reagált rosszul, leginkább sehogy. Persze én mindig gyanútlan voltam, most is úgy történt, hogy megrágta a dolgot, aztán rá olyan 1 hét múlva támadott. Ultimátumot adott nekem, hogy két lehetőségem van: vagy kezeltetem magam, mert aki ilyen szektás marhaságokban hisz, annak nincsenek rendben a fejében a dolgok, vagy ha nem, akkor kétfelé válnak útjaink. És akkor nekem végre betelt a pohár, közöltem vele, hogy egyetértek, innentől kezdve nincs dolgunk egymással. És másnap reggel mosolyogva, emelt fejjel léptem ki a kapun, indultam a tanfolyamra, indultam az új életembe. Vagyis akkor még azt gondoltam.

Utána eltelt egy hét, és azt lehet mondani, az én férjem zokogva kérte, hogy bocsássak meg neki, ő azt nem úgy gondolta, de én nem akartam már tovább a vele való életet, annyira elegem volt abból, hogy mindig mindennek úgy kell lenni, ahogy ő akarja, és engem nem fogad el úgy, amilyen vagyok.

A lényeg, hogy végül beleegyeztem, tegyük rendbe az életünket, tegyük rendbe a házasságunkat. Ezt nem is bántam meg, tényleg sikerült helyrehozni, amit ketten elrontottunk. Az egész életünk megváltozott, időnként még meg kell határoznom, hol vannak azok a határok, amiket neki is be kell tartani, hiszen még sokáig próbálkozott, de ez már egyre ritkábban fordul elő, lassan-lassan beletanulunk az egymással való élet rejtelmeibe.

Még egy elég durva akadályt azért le kellett küzdenünk, küzdenem. Amikor „nem voltunk jól” és senki emberfia hozzám nem ért, és senki nem kért belőlem, amikor segítségre volt szükségem, egyetlen ember segített talpra állni, motivált és felébresztette bennem a nőt, az embert, az pedig az az alternatív terapeuta volt, akihez jártam kezelésre. Ennek viszont volt egy „mellékhatása”, én sajnos szerelmes lettem ebbe az emberbe, aki tőlem fiatalabb 14 évvel, családos, és még sorolhatnám az akadályokat. Az érzelmeknek nincsenek erkölcsi aggályai. Nekem viszont voltak és eljöttem tőle, de amikor már egy éve nem is láttam, akkor is tartott a hozzá való kötődés, annak ellenére, hogy ő soha nem ringatott abban az illúzióban, hogy bármit akarna tőlem. De ennek ellenére azt hiszem, nincs olyan ember, aki ezt olyan türelemmel, szeretettel viselte volna, mint ő.

És még egy mellékhatása volt a kezeléseknek: elkezdtem verset írni. Ennek már másfél éve, olyan 500 vers született ez idő alatt, bár ezeknek „csak” nagyjából 2/3-a publikus, a többi a hozzá szóló titkos szerelmes vers. És ahol most tartok, hogy már tudom, elmúlt ez az érzés, de nagyon sajnálom, hogy elmúlt. És hálás vagyok neki és a sorsnak, mert az én életemben már valószínűleg nem lesz még egyszer ilyen.

Sajnálom

Szeretném megőrizni az érzéseket,
amit akkor éreztem, mikor szerettelek.
És azokat is, amit te érezhettél,
mikor hozzám szóltál vagy csak rám néztél.
Próbálom újra élni a lélek örömét,
mikor átélte az érintés gyönyörét,
megtartani az érzést a szívem mélyén,
csukott szemmel fohászkodni, jaj, ne menj még,
csak még egy kicsit maradj, hogy befogadjam,
elrejtsem a testem titkos zugaiban.
S mikor magányában reszket, fázik a lelkem,
az éltető érzéseket megkeressem.
Segítsen életben maradni kicsit még,
emlékeket idézzen, míg eljön a vég.
Ezekkel az érzésekkel simogatni,
a lelkedet annyiszor megtalálni,
mert az érzések megidéznek majd téged,
hogy újra érezz, mikor gondolatod elréved,
s ilyenkor mosolyogni legyen kedved,
mikor lelkemet megismeri a lelked.
Az érzéseket megőrizni próbálom,
és hogy elmúlt, én annyira sajnálom.

2022.07. 16.

Vélemény, hozzászólás?